Oldal 102 [102]
társadalom előkelő rétegeihez tartozók asztalai, ám kisebb mértékben Nyugat¬
Európa egész lakosságát jellemzi az újsütetű édességmánia, amelyet nyilvánvaló¬
an számításba kell vennünk, amikor értelmezni próbáljuk az édes borok európai
diadalmenetét a Felvilágosodás korában. Tegyük ehhez hozzá, hogy e borokat az
ókor évszázadai óta igen egészséges — emésztést megkönnyítő - italoknak tartja az
orvosi hagyomány. Az édes borok, amelyek állítólag melegek is, félúton találhatók
tehát az italok univerzumában a borok és a gyógyhatású italok között. Végül, e
gyakran luxuscikként besorolt édes italok a magas társadalmi pozíció szimbólu¬
maként is szerepelnek, ami nyilván nagyban hozzájárult töretlen népszerűségük¬
höz. Ha tehát nem is olyan nagy mennyiségben, mint az egyszerűbb és olcsóbb
"asztali" vörös- és fehérborokat, de megtalálhatjuk a drága és édes fehérborokat
a felvilágodás kora francia és európai társadalmi elitjének pincéiben és asztalán.
Európa nemesi köreiben nyilvánvalóan sikkes dolog volt beszerezni néhány butélia
Frontignant vagy ciprusi bort — erről tanúskodik legalábbis Briges márki párizsi
vagy éppen Lotaringiai Károly brüsszeli pincéjének leltára vagy számadási köny¬
vei. Illő és általánosan elterjedt gyakorlatnak számított hatalmas és befolyásos
személyiségeket (királyi családok tagjait, fejedelmeket, minisztereket és követe¬
ket) egy-egy flaska malagai borral megajándékozni, ami nyilvánvalóan tanúskodik
ezen luxuscikkek szimbolikus értékéről. E mediterrán borok (Rivesaltes, Malaga,
Alicante, Frontignan, Madeira) a 18. században töretlen népszerűségnek örvende¬
nek, még a kevésbé előkelő társadalmi rétegek — például a bordeaux-i kereskedők
vagy a párizsi jegyzők — közegében is. A tokaji boroknak szintén megvan a maguk
helye a kontinens legjobb asztalain, hasonlóan Constantia és Fokváros boraihoz.
Ugyanakkor a fentebbiektől elütő jellegű édes fehérborok, például a Sauternes, is
népszerűségre tesznek szert, ezzel is alátámasztva azon meggyőződésünket, mely
szerint a kor kulináris gyakorlatát egyértelműen az édes ízek dominálják. A 18.
század konyhaművészete a kifinomultságot hirdeti: ez nyilvánul meg a vaj és a
tejszínhab használatában. E kulináris diskurzusban központi szerepet játszik az
ételek és borok minőségét értékelni kepes, kifinomult izlelöbimbökkal rendelke¬
ző fogyasztó. Vannak persze, akik kritikával illetik a túlságosan édes, nőiesként
megbélyegzett borokat - részben orvosi természetű érveket felhozva, részben (ez
különösen Franciaországra igaz) a nemzeti bortermelési hagyományok fenntartá¬
sának szükségességére hivatkozva. A Sauternes-ből származó borok — mint pl. a
Barsac vagy a Sainte-Croix du Mont - látványos felfutása 1760/70 táján ezekbe a
kulináris tendenciákba illeszkedik. A diverzifikáció hátterében pedig elsősorban
az húzódik meg, hogy egyre több bortermelő egyre bátrabban él a kései szüretelés
eljárásával. A divatba jövő édes borok nagy szerepe új fogyasztási szokások meg¬
jelenésével magyarázható, ugyanakkor persze azzal is, hogy az elitek egy része
szeretne saját borával és saját termőhelyeivel kitűnni, s nem egyszerűen külföldi
borokat inni. E borok továbbá kielégítik a muskotálynál valamivel kevésbé édes
borok iránti igényt is. Az édes borok fogyasztásának jellegzetes gyakorlatait tanul¬
mányozva elmondhatjuk, hogy általában igen kifinomult étkezések rituáléjának
100