Seite 383 [383]
megbízhatóságának és eredetének kérdéséhez. Az új történetírás építőkövei az ok¬
levelek. Szirmay esetében is az oklevelek kellő mértékű és megfelelő, akár közve¬
tett, akár közvetlen használatán áll vagy bukik, hogy valóban megfelel-e az általa
is mérvadónak tekintett új történetírói iskolának akár a korabeli, akár a mai olvasók
szemében. Már fentebb idéztem az egyik előszóból, hogyan tesz hitet Szirmay az
oklevelek mellett; a Hegyalja-Ismertetés rövid előszavában sem mulasztja el kiemelni,
hogy gyakran folyamodott oklevelekhez. Általánosságban az mutatkozott ideálisnak
az új történetírás szempontjából, ha egy történetíró egyrészt használja a már meglevő
szakmunkák (pl. Pray, Katona) elsődleges forrásokon, főleg okleveleken alapuló mű¬
veit; másrészt ismer és használ kéziratos oklevélgyűjteményeket, hiszen számos nagy
gyűjtemény halmozódott fel a 18. század végére; harmadrészt előás új forrásokat is,
főleg ha helyi történelemről, helytörténetről van szó. Szirmay a hivatkozások alapján
mindhármat teljesítette, viszont az utóbbi két kategóriát, a kéziratos forrásokra való
hivatkozásokat — akár van köztük hamis vagy téves, akár nincs — elég nehéz (volt) el¬
lenőriznie a korabeli és a mai olvasónak is, már csak a különböző településekhez tar¬
tozó lelőhelyek miatt is. Ráadásul a hivatkozások maguk is gyakran túl általánosak:
sok olyan jellegűt találunk a Hegyalja-Ismertetésben, mint , a Soós család levéltárából",
, Patak város kéziratából", vagy éppen „csodälkozva olvastuk az egri püspökség irata¬
iban". Ám ha egy kéziratos forrásmegadáshoz nem tartozik pontos jelzet, oldalszám,
az nem egyszerűen Szirmay hanyagságának, vagy a kor túlságosan laza hivatkozási
szokásainak tudható be.
Az oklevélgyűjtemények Szirmay koráig szinte csak magángyűjtemények voltak,
egyénileg tették kötetbe vagy katalogizálták őket (vagy éppen az ideiglenesség tudata
miatt nem is katalogizálták). Ha akár egyetlen olvasó is utána akart és tudott volna
menni egy adatnak, a forrást a hozzá tartozó és Szirmay által mindig megadott hely,
évszám (pl. egy oklevél kiadásának alapadatai) révén elvileg megtalálhatta. Egy olyan
hivatkozásnál például, mint , Fejérváry Károly oklevélgyűjteményének III. kötetéből",
könnyen lehet, hogy Szirmay a reálisan elvárható pontosságig megadta a forrás elér¬
hetőségét, és e kötetben vagy nem voltak oldalszámok, vagy úgyis időrendben vagy
más logikus rendben voltak az oklevelek. Ami pedig a helyi levéltárakból való forrá¬
sokat illeti, Szirmay korában jó, ha egyáltalán volt rendes lajstromozás és ezáltal hasz¬
nálható jelzetek. A hatóságok a 18. század folyamán többször tettek lépéseket megyei
levéltárak felállítására, az iratanyag rendben tartására, illetve katalogizálására, ám
még 1768-ban is csupán tíz megye adott a központi kormányzatnak olyan visszajel¬
zést, miszerint működő és rendben levő levéltára van. További intézkedések történtek
az iratok kezelésére vonatkozóan, és 1785-ben II. József megerősítette azt is, hogy
a felügyelet és a rendezés felelőssége a megyei főjegyzőé."" Mint láttuk, Szirmay épp
ebben az időszakban volt zempléni főjegyző, vagyis minden jel szerint maga rendezte,
de mindenképpen kutatta a levéltárat. Így az olyan hivatkozásoknál, mint , Zemplén
vármegye levéltára (Arch. Zempl.) 229. fasciculusának 184. számú irata", Szirmay
51 A korabeli megyei levéltárakról összefoglalást nyújt DEGRÉ 1964; a fenti adatokhoz lásd 100—102. o.
381