OCR
KÉRI LÁSZLÓ — azaz, ő már a B oldal harmadik dalánál járt, de — természetesen - TUDTA az egész album szövegét... Én legfeljebb csak felismerni voltam képes. Majdnem egy egész éven át egymástól néhány méterre éltünk éjjel-nappal. Ugyanazt a fegyverfajtát kaptuk; az RPG nevű borzalmas, vállról indítható páncélelhárító rakétát, ezt a kályhacsőszerű lőfegyvert, amely akkorát szólt, mint az ágyúk. (Többen is — pl. én is — jelentős halláskárosodással szereltünk le egy év elmúltán.) Mindössze hatan voltunk a századból erre szakosítva, ezért még a kiképzésünk egy része is külön, nekünk szentelt módon történhetett. Ráadásul a kétszintes/négyszemélyes ágyblokkban is együtt aludtunk (többnyire én a fölső ágyon), így nem meglepő tehát, ha úgy emlékszem vissza erre az évre, hogy akár százszor is megbeszéltünk mindent, ami addig egész életünkben velük megtörtént. Zenéről, könyvekről, utazásokról, lányokról és — főleg — sportról, mindenekelőtt fociról. (Mintegy másfél évtizeddel később egy pillanatra nem emlékezett annak a kamaszkori szerelmének a nevére, akitől sokáig a leveleket ide is kapta, és tőlem kérdezte meg, hogy ki is volt 6 — én meg azonnal emlékeztem arra, hogy is hívták a hölgyet. Eleget hallhattam a nevét akkoriban.) Katonaság után, később pedig egy évfolyamra járva meglehetős gyakorisággal náluk kötöttünk ki tanítás után, mivel ők laktak a legközelebb az egyetem épületéhez. A családjuk megadó türelemmel viselte ezeket a váratlan inváziókat, és voltak olyan évek, amikor Karesz szüleit többször láttam, mint a sajátjaimat. A kollégiumi szobámba rendre elhordhattam tőlük a lemezeiket, ezek között volt egy olyan ritkaság is, mint a VII. szimfónia Bruno Walter által vezényelt változata (1959?), ezért a későbbiekben igen nehezen is viseltem a nagy hírű utódok slendrián munkájának hallgatását. Az ő utcájukban székelő jazzklubba is együtt jártunk, ahol a kortárs hazai jazz hihetetlen tehetségű zenészei — Vukán Györgytől Babos Gyuláig — képesek voltak esténként 50-60 embernek is játszani — órákon át. Persze, miként az ottani filmklubban is újra meg újra végignézhettük a francia, angol, lengyel, német új hullám legjobb alkotásait. (Építők Klubja, az akkori Corso söröző felett.) Elsős korunkban a frissen alakuló szociológia-TDK egyik legelső előadását együtt tartottuk: Milovan Gyilasz újosztály-elméletéről. (Ő természtesen a prezentációnk előtt még elolvasta németül az egész Gyilasz-könyvet (Die Herrschende Klasse — náluk már az is megvolt. Vagy — még.) Később rémlett, hogy az egyetemen az öt év során valamit tanítottak is, de abból szinte semmire sem emlékszem, szemben az együtt töltött szabadidős, koncert-, sport- és egyéb szubkulturális emlékekkel. Karesz még az MTK-klubba is bevitt, sőt még meccsekre is elmentem vele. Ennyi közös élmény után ezért a végzésünkkor nagy könnyebbséggel éltem meg, hogy mind a ketten együtt maradhattunk benn az egyetemen tanítani is. Nagy dolog volt ez akkoriban, mert a kétszázhúsz fős évfolyamról mindössze hatunkat tartottak benn. E hat — egykori — évfolyamtárs közül ma már csak mi ketten élünk. « 44 »