OCR
IV. Tôrténetmesélés &s a 21. szäzadi tanuläs| 135 mogató facilitátor lesz, elősegítve a tanulók tapasztalati és érzelmi bevonódását és alkotási tevékenységét. A digitális eszközökkel készített narrációk, legyenek azok interaktív digitális történetek, mémek, infografikák, dashboardok vagy éppen digitális történetek, olyan artefaktumok, amelyeknek a megalkotása konstruktivista tanulási környezetben képzelhető el. A digitális narratívumok elkészítése különböző tanulásszervezési formákban valósulhat meg. Azonban készüljenek egyéni vagy kiscsoportos formában ezek a produktumok, az oktató adja meg a tartalmi és formai keretet ahhoz, hogy a hallgatók kreatívan fejezhessék ki magukat és irányíthassák saját tanulási aktivitásukat. A digitális narratívaalkotáshoz kapcsolódó módszerekben, különösen a DST-ben, a konstruktivista tanulásfelfogás minden jellemzője megtalálható, mely a felsőoktatási gyakorlatban is kamatoztatható (Smeda, Dakich g Sharda, 2014; Lanszki, 2016a). Az előkészítő fázisban az oktató feltérképezi, milyen előzetes tudása van a hallgatóknak az érintett témában: vannak-e már lehorgonyzott tudáselemeik, amelyek tovább gazdagíthatóak új információkkal, vagy esetleg szükséges a konceptuális váltás téves értelmezési mezők esetén. Emellett az oktató feladata az olyan tanulási környezet kialakítása is, amelyben a hallgató egyéni, belső, konstrukciós folyamatai teret kapnak a kibontakozásra: kutatótevékenysége során maga fedezi fel forrásait, rakja össze a fragmentumokat saját belső logikája alapján. Ennek érdekében a hallgatók megismerkednek a téma interdiszciplináris aspektusaival, majd személyes élményeik, véleményük bevonásával, előzetes tudásukra alapozva, az új ismeretek hozzáadásával megírják a narráció szövegét. A hallgatók a részelemek között a narratív séma segítségével tesznek rendet, sajátos logikát a kauzalitás elve (ok-okozati viszonyrendszer) alapján építenek ki azok közt, majd az elbeszélői keretnek megfelelően fogalmazzák meg a végkövetkeztetést. A digitális narratívumok (re)konstrukciók, az alkotók kognitív és érzelmi állapotának kivetülései, melyekből tehát kiderül, hogy egy információhalmaz mely elemeit tekintik az egyes hallgatók relevánsnak, és ezeket miféle egyedi rendszerező elv, azaz narratív logika alapján fűzik elbeszéléssé. A teljes alkotási folyamatot végigkíséri az oktatóval folytatott értékelő jellegű referencia-párbeszéd, aki szakértelmével a hallgatók tudáskonstrukcióinak viszonyítási alapja. A reflexió azonban nemcsak az oktató hallgatókkal folytatott kommunikációját hatja át, a csoporttagok között is folyamatos a véleménycsere. A szociális interakciók egyik legfőbb funkciója, hogy a visszajelzésekkel megmérettetik a koncepciók adaptivitása, hiszen a tudásnak nemcsak pedagógiai kontextusban, hanem reális szituációkban is relevánsnak kell lennie. A hallgatók egy téma különböző értelmezéseivel, egy probléma többféle megközelítési módjával találkozhatnak a csoport digitális történeteiben, és kialakulhat egy téma értelmezési konvenciója is, amennyiben az értelmezések láncszerűen kapcsolódnak egymásba. A konstruktivista tanuláselmélet kapcsán felmerül két fogalom: a konstruktivizmus és a konstrukcionizmus, ,, [...] míg a konstruktivizmus a tudás konstrukcióját személyes, az egyéni értelmen belül lezajló folyamatnak tekinti, addig a konstrukcionizmus