Oldal 123 [123]
122] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban
ságra hozatalától és a lehetséges kiközösítéstől, hogy 25 évre letiltotta az anyaghoz
való hozzáférést (Niblett g Vickers, 2019).
Leavy (2011) megállapítja, hogy oral history kutatások esetén a kutatónak min¬
denképpen tájékoztatnia kell a narrátorokat, hogy az interjúfelvétel során a kutató
részt vevő megfigyelő és egyben része része a folyamatnak. Rendkívül fontos, hogy
a narrátorok megkapják a teljes körű tájékoztatást arról is, hogy milyen hosszú lesz
a folyamat, valamint hogyan történik a publikálás. Leavy ugyanakkor érdemesnek
tartja informálni a narrátorokat arról is, hogy milyen személyes vagy közösségi
(például oktatási, hagyományőrzési, tanúbizonyság-tételi) előnyei származnak a
folyamatból.
Minden narratív kutatás, így az oral history elbeszélések és a digitális történetek
alkalmazása esetén is figyelni kell arra, hogy a kutatónak a kutatás lezárulta után
sem szabad teljesen megszakítania a kapcsolatot a résztvevőkkel, ugyanis különö¬
sen érzékeny témák esetén előfordulhat, hogy a résztvevők újratraumatizálódnak,
és pszichológusi utánkövetésre lesz szükségük. Elsősorban a művészetalapú akció¬
kutatások kokreatív jellegük miatt olyan kutatásetikai kérdéseket vetnek fel, ame¬
lyek épp az egyéni alkotás és a részvételiség határmezsgyéjén jelennek meg. Főleg
az érzékeny személyes adatok kezelésének és nyilvánosságának keretei, a külső for¬
rások (újra) felhasználásának témája, valamint a csoportfolyamat kommunikációs
helyzetei vetnek fel etikai, sőt egyes esetekben jogi kérdéseket.
Lanszki és Horváth (2017) szerint az etikai kérdések átgondolása már a csoport¬
folyamat tervezésekor elkezdődik, amikor a résztvevők körét és a DST-workshop
témáját definiálja a facilitátor. A csoporttagok kiválasztásánál kizáró tényező, ha
valaki pszichotikus betegséggel küzd vagy a közelmúltban élt át súlyos traumát - ki¬
véve abban az esetben, ha kifejezetten olyan programról van szó, amelyet számukra
javasolnak és pszichológus is részt vesz társfacilitátorként a folyamatban. Lanszki
és Horváth kiemeli azt is, hogy a műhelymunka témája ugyan lehet megosztó, de
semmiképp sem szólhat etikailag elítélendő cselekedetekről és eszmékről (például
állatkínzás, szélsőséges politikai ideológia stb.). Fontos lefektetni akommunikáció
szabályait a workshop elején. Művészetterápiás csoportfoglalkozáson tilos az ítél¬
kezés, az esztétikai értékítélet megfogalmazása. A facilitátor szerepe kardinális az
asszertív kommunikáció kialakításában, a résztvevőknek tisztában kell lenni azzal
is, hogy egymás sértegetése esetén a facilitátor moderálja a folyamatot. Rendkívül
fontos a facilitátor önreflexiója is, ugyanis előfordulhat, hogy befolyásolja a cso¬
portdinamikát, sőt a történetek alakulását is, ha a facilitátor identitása, hiedelmei,
szociokulturális háttere túl dominánsan jelenik meg a kommunikációban.
A kutatónak figyelembe kell vennie, hogy a folyamat központi eleme, hogy a
résztvevők aktívan és repetitíven verbalizálják szóban és írásban is saját élménye¬
iket, valamint a téma kapcsán régi dokumentumokat, fotókat keresnek elő és te¬
kintenek meg újra. A szorongást keltő személyes eseményekkel való szembesülés
hordoz magában rizikófaktorokat, mert előfordulhat, hogy az emlékek rendezge¬
tése közben az illető újra traumatizálódik, az időbeli távolság miatt intenzívebben
élheti meg a traumát, vagy esetleg története traumatizál egy másik csoporttagot.