OCR
112] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban fotó kapcsán indul el a beszélgetés (Horváth g Mitev, 2015), illetve a fotóhang is, amennyiben a kutatási alanyok lefotózzák a téma szempontjából számukra fontos objektumokat, majd ennek kapcsán elmesélik narratívájukat. A DST a fotóhanghoz hasonlóan alkalmas a narratív élettörténeti események feltárására, és olyan kvalitatív módszertani technika, amely a résztvevők kreativitására alapoz. Mindkét módszer a részvételiségen és a kollaboráción alapszik, és elsődleges célja, hogy marginalizált társadalmi csoportok a saját nézőpontjukat artikulálhassák, hogy a figyelmet valós társadalmi problémákra irányítsák (Matthews g Sunderland, 2013). Azonban míg a fotóhangmódszerben a résztvevők által készített fotók jelentik az elbeszélés alapját, addig a DST-ben a probléma azonosítása és szövegszerű megfogalmazása az első lépés, és csak ezután következik a képanyag összeállítása. A DST előnye az oral historyhoz képest, hogy a feltárás nem interjúhelyzetben történik, amelyben a kutatóval való interakció közvetlenül hatással lehet az elbeszélésre, vagy érzékeny téma esetén kényelmetlenül, esetleg kiszolgáltatottan érzi magát a narrátor. A DST előnye, hogy az alkotási folyamatban a narrátor elmerül tevékenységeiben, és a workshop teljes ideje alatt tökéletesítheti élettörténete narrációját. A digitális történetben összetett módon, képek, hangok és intonáció segítségével is kifejezheti magát a narrátor, és zenével, szimbólumokkal artikulálhatja a szavakkal le nem írható érzelmeit. Az önkifejezésnek ez a módja akkor is érvényesül, ha a narrátor szókincse nem teszi lehetővé a pontos megfogalmazást, vagy a szóbeli kimondás túlságosan fájdalmas neki. Lanszki és Horváth (2017) szerint a DST a klasszikus kvalitatív történetalapú narratív élettörténeti kutatások részvételi változatának tekinthető, mely során a facilitátor-kutató megalkotja azt a keretet, amelyben a résztvevők közösen dolgozhatnak élettörténetük (re)konstrukcidjan. Matthews és Sunderland (2013) több ezer digitális történetet vetett alá tartalomelemzésnek, hogy megfigyelje, mennyire alkalmasak ezek a produktumok arra, hogy különböző társadalmi rétegek életminőségéről, szocioökonómiai és -kulturális státuszáról vagy egy adott társadalmi jelenségről adatokat nyerjenek. Megállapították, hogy biográfiai adatok, nézőpontok, reflexiók közvetlenül jelennek meg a digitális történetekben, ráadásul nemcsak verbális, hanem képi szinten is, amennyiben az énelbeszélő narratívák létrehozói betekintést engednek házukba, lakásukba, képeket láthatunk ruházatukról, életkörülményeikről. Kvalitatív adatkorpusznak is tekinthetőek a digitális történetek, szociológiai, antropológiai kutatások számára tehát felbecsülhetetlen forrásértékkel bírnak, hiszen kirajzolódnak olyan élethelyzetek, társadalmi struktúrák általuk, melyek más módszerekkel nem hozhatóak hitelesen felszínre. Eglinton, Gubrium és Wexler (2017) a DST-t kvalitatív, transzformatív, művészeti alapú kutatási eszközként definiálja. Kvalitatív, mivel a vizsgált személyek minőségi, etnográfiai vizsgálatára vállalkozik, és művészeti alapú, mivel szöveg- és képalkotás konvergenciája valósul meg a folyamat során, illetve transzformatív abban az értelemben, hogy a DST folyamata változást indít el a résztvevőkben: megfogalmazzák identitásukat, reflektálnak gyökereikre, felismerik cselekvési lehetősé