Page 113 [113]
112] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban
fotó kapcsán indul el a beszélgetés (Horváth g Mitev, 2015), illetve a fotóhang is,
amennyiben a kutatási alanyok lefotózzák a téma szempontjából számukra fontos
objektumokat, majd ennek kapcsán elmesélik narratívájukat.
A DST a fotóhanghoz hasonlóan alkalmas a narratív élettörténeti események fel¬
tárására, és olyan kvalitatív módszertani technika, amely a résztvevők kreativitására
alapoz. Mindkét módszer a részvételiségen és a kollaboráción alapszik, és elsődleges
célja, hogy marginalizált társadalmi csoportok a saját nézőpontjukat artikulálhassák,
hogy a figyelmet valós társadalmi problémákra irányítsák (Matthews g Sunderland,
2013). Azonban míg a fotóhangmódszerben a résztvevők által készített fotók jelen¬
tik az elbeszélés alapját, addig a DST-ben a probléma azonosítása és szövegszerű
megfogalmazása az első lépés, és csak ezután következik a képanyag összeállítása.
A DST előnye az oral historyhoz képest, hogy a feltárás nem interjúhelyzetben
történik, amelyben a kutatóval való interakció közvetlenül hatással lehet az elbe¬
szélésre, vagy érzékeny téma esetén kényelmetlenül, esetleg kiszolgáltatottan érzi
magát a narrátor. A DST előnye, hogy az alkotási folyamatban a narrátor elmerül
tevékenységeiben, és a workshop teljes ideje alatt tökéletesítheti élettörténete nar¬
rációját. A digitális történetben összetett módon, képek, hangok és intonáció segít¬
ségével is kifejezheti magát a narrátor, és zenével, szimbólumokkal artikulálhatja
a szavakkal le nem írható érzelmeit. Az önkifejezésnek ez a módja akkor is érvé¬
nyesül, ha a narrátor szókincse nem teszi lehetővé a pontos megfogalmazást, vagy
a szóbeli kimondás túlságosan fájdalmas neki.
Lanszki és Horváth (2017) szerint a DST a klasszikus kvalitatív történetalapú
narratív élettörténeti kutatások részvételi változatának tekinthető, mely során a
facilitátor-kutató megalkotja azt a keretet, amelyben a résztvevők közösen dolgoz¬
hatnak élettörténetük (re)konstrukcidjan.
Matthews és Sunderland (2013) több ezer digitális történetet vetett alá tarta¬
lomelemzésnek, hogy megfigyelje, mennyire alkalmasak ezek a produktumok arra,
hogy különböző társadalmi rétegek életminőségéről, szocioökonómiai és -kultu¬
rális státuszáról vagy egy adott társadalmi jelenségről adatokat nyerjenek. Meg¬
állapították, hogy biográfiai adatok, nézőpontok, reflexiók közvetlenül jelennek
meg a digitális történetekben, ráadásul nemcsak verbális, hanem képi szinten is,
amennyiben az énelbeszélő narratívák létrehozói betekintést engednek házukba,
lakásukba, képeket láthatunk ruházatukról, életkörülményeikről. Kvalitatív adat¬
korpusznak is tekinthetőek a digitális történetek, szociológiai, antropológiai kuta¬
tások számára tehát felbecsülhetetlen forrásértékkel bírnak, hiszen kirajzolódnak
olyan élethelyzetek, társadalmi struktúrák általuk, melyek más módszerekkel nem
hozhatóak hitelesen felszínre.
Eglinton, Gubrium és Wexler (2017) a DST-t kvalitatív, transzformatív, művésze¬
ti alapú kutatási eszközként definiálja. Kvalitatív, mivel a vizsgált személyek minő¬
ségi, etnográfiai vizsgálatára vállalkozik, és művészeti alapú, mivel szöveg- és kép¬
alkotás konvergenciája valósul meg a folyamat során, illetve transzformatív abban
az értelemben, hogy a DST folyamata változást indít el a résztvevőkben: megfo¬
galmazzák identitásukat, reflektálnak gyökereikre, felismerik cselekvési lehetősé¬