Page 109 [109]
OCR
108 I Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban vagy súlyos történelmi traumán átesett emberek életútja kerül nyilvánosságra. Ezek az elbeszélések mint primer források egyrészt történelmi tanúbizonyságot tesznek és fennmaradnak az utókor számára, másrészt a jelenkori kulturális és társadalmi különbségekre világítanak rá. A narrátorok nemcsak a múltban megélt epizódokat idézhetik fel, hanem mindennapi életmódjukról is beszélnek. Ilyen oral history gyűjtemény létrehozása volt a célja a Museum of London Londons Voices programjának is. A közösségi média énelbeszéléseire példa a spontán oral history projektnek induló Humans of New York? Facebook-közösség, amely 2010-ben jött létre azzal a céllal, hogy a New York járókelőiről készített képek felkerüljenek a csoportba, és egyfajta fotókataló gus készüljön. Azonban a fotós elkezdte meginterjúvolni a fotóalanyokat, és a képek mellett megjelentek a történetek is. Mára már több mint 17 millió tagot számlál a csoport, és az évek során több ezer történet megosztásának volt platformja a világ minden tájáról. A közösségimédia-bejegyzésekből aztán könyvek és honlap is készült, amelyen országonként és téma alapján külön jelennek meg az elbeszélések. Egyéb web 2.0-ás platformokon, például a YouTube-on nyilvánosságra hozott (például abúzusról vagy addikciós tevékenységekről szóló) traumaelbeszélésekhez bárki írhat hozzászólást. Iyanga- Mambo (2021) kutatásában megállapította, hogy a web 2.0-ás kommentszekció az önsegítő vagy narratív terápiás csoportokban jellemző támogató csoport tükröző funkcióját látta el, mivel a hozzászólók aszinkron módon, de kifejezték szolidaritásukat. A közösségi média lehetőséget teremtett a hasonló történetek megélőinek, hogy megjegyzéseikkel támogatásukat fejezzék ki, és olykor izgalmas párbeszédek alakulnak ki a bejegyzések alatt. Az oral history kutatások másik formája a freire-i alapon (1972), közösségi részvételi művészeti műhelymunka keretei között előhívott személyes oral history narratívák vizsgálata. A részvételi közösségi történelem (participatory public history) workshop általában a művészetalapú kutatás eszközeivel vonja be egy helyi kisközösség tagjait, akik közösen fejtik fel a közösség és az egyén narratíváit. A projektek a résztvevők személyes életútját tematizáló produktummal zárulnak, így az oral history elbeszélések ennek megfelelően nagyon sokféle formát ölthetnek: megjelenhetnek különböző web 2.0-ás felületeken, blogok, vlogok vagy éppen podcastek formájában, de a közösségi média is remek közvetítő. A Museu da Pessoa (= a személy muzeuma) Sao Paulóban" egészen egyedülálló kísérletbe kezdett a 1990-es évek elején, ugyanis virtuális és kollaboratív múzeumként egyéni elbeszélések bemutatását tűzte ki céljául tekintet nélkül arra, hogy híres vagy hétköznapi ember története-e az. A muzeológusok és történészek célja az volt, hogy kollektív közösségi emlékezetet hozzanak létre. Az elbeszéléseket azonban nem professzionális könyvtárosok vagy kutatók gyűjtötték, hanem a web 2.0-ás gyakorlathoz igazodva azokat maguk a narrátorok rögzítik és küldik be. A közösségi 52. https://www.facebook.com/humansofnewyork 5. https://www.humansofnewyork.com/ 54 https://museudapessoa.org/
