Oldal 88 [88]
OCR
III. Digitális média és történetmesélés a kutatásban A világ megismerésének két módja, a narratív és a paradigmatikus Jerome Bruner (1986) szerint elkülönül egymástól. Ezt az alaptételt Bruner (1996) tíz évvel később kiegészíti azzal a gondolattal, hogy a tudomány folyamata általában véve narratív, hiszen ugyanazt a struktúrát követi a tudományos spekuláció is, mint a történetmesélés. A kutatóban felmerülnek kutatási hipotézisek, amelyeket próbára tesz kutatási eszközökkel, majd a mérési és teszteredmények kiértékelése után a tudós pontosít előfeltevésein, és a konklúzióval kialakul az új rend. A narratív séma tehát univerzális, az emberi gondolkodás és kommunikáció minden szintjén értelmezhető. A történetmesélés az ismeret- és kultúraátadás rendkívül adaptív eszköze, a narratív formában történő önkifejezés és a másik ember narratívumának megértése a sikeres kommunikáció kulcsa. A narratív reprezentációkat és a történetmesélési folyamatot számos tudományterület alkalmazza kutatási gyakorlatában, mivel az emberi gondolkodás és viselkedés mélyrétegeibe engednek betekintést, valamint a narráció társadalmi, gazdasági és kulturális transzformációs hatását tárják fel. A narratívumokat a kutatások elsősorban forrásnak tekintik, amelyeknek az elemzéséhez a kutatási célhoz adekvát kvalitatív és kvantitatív módszerek társulnak. A kutatások másik csoportja a narratívumok hatását vizsgálja különböző mérési eszközökkel. A kutatások harmadik csoportja azonban a történetmesélésre mint művészetalapú részvételi kutatási módszerre tekint, és a kutatási folyamatot valamint a narratív artefaktumot is elemzés tárgyának tartja. Narratív struktúrák és folyamatok elemzésére egyaránt értelmezhető a fenomenológiai, a konstruktivista és a hermeneutikai kutatási megközelítés (Haigh, 2017). Különösen az autobiografikus elbeszélések esetén, mint amilyenek például a digitális történetek vagy az oral history elbeszélések, érvényesül az interpretatív fenomenológiai analízis megközelítése, mivel az egyéni tapasztalatokat nem önmagában, hanem kontextusában, az egyén által érzékelt jelentésösszefüggésben értelmezi. A személyközpontú kutatási szemlélet az egyéni tapasztalatok minél szélesebb körű megismerésére törekszik, és ennek érdekében az adatközlőt tartja saját életeseményei legnagyobbb szakértőjének (Kassai, Pintér g Rácz, 2017). A kutatási folyamatban feltáruló élettörténeti elbeszélések értelmezésében a hermeneutikai megközelítés is támpontul szolgálhat. A hermeneutikai kör alaptétele alapján az egész a részletek által érthető meg, és a részek értelmezhetetlenek az egész tágabb kontextusa nélkül (Gadamer, 1960). A teljességre törekvő kutató tehát csak rész és egész komplexitásában képes hitelesen feltárni a vizsgált jelenségegyüttest. Az
