Oldal 88 [88]
III. Digitális média és történetmesélés
a kutatásban
A világ megismerésének két módja, a narratív és a paradigmatikus Jerome Bruner
(1986) szerint elkülönül egymástól. Ezt az alaptételt Bruner (1996) tíz évvel később
kiegészíti azzal a gondolattal, hogy a tudomány folyamata általában véve narratív,
hiszen ugyanazt a struktúrát követi a tudományos spekuláció is, mint a történet¬
mesélés. A kutatóban felmerülnek kutatási hipotézisek, amelyeket próbára tesz
kutatási eszközökkel, majd a mérési és teszteredmények kiértékelése után a tudós
pontosít előfeltevésein, és a konklúzióval kialakul az új rend. A narratív séma tehát
univerzális, az emberi gondolkodás és kommunikáció minden szintjén értelmezhető.
A történetmesélés az ismeret- és kultúraátadás rendkívül adaptív eszköze, a nar¬
ratív formában történő önkifejezés és a másik ember narratívumának megértése
a sikeres kommunikáció kulcsa. A narratív reprezentációkat és a történetmesélési
folyamatot számos tudományterület alkalmazza kutatási gyakorlatában, mivel az
emberi gondolkodás és viselkedés mélyrétegeibe engednek betekintést, valamint
a narráció társadalmi, gazdasági és kulturális transzformációs hatását tárják fel.
A narratívumokat a kutatások elsősorban forrásnak tekintik, amelyeknek az
elemzéséhez a kutatási célhoz adekvát kvalitatív és kvantitatív módszerek társul¬
nak. A kutatások másik csoportja a narratívumok hatását vizsgálja különböző mé¬
rési eszközökkel. A kutatások harmadik csoportja azonban a történetmesélésre
mint művészetalapú részvételi kutatási módszerre tekint, és a kutatási folyamatot
valamint a narratív artefaktumot is elemzés tárgyának tartja.
Narratív struktúrák és folyamatok elemzésére egyaránt értelmezhető a fenome¬
nológiai, a konstruktivista és a hermeneutikai kutatási megközelítés (Haigh, 2017).
Különösen az autobiografikus elbeszélések esetén, mint amilyenek például a digitá¬
lis történetek vagy az oral history elbeszélések, érvényesül az interpretatív fenome¬
nológiai analízis megközelítése, mivel az egyéni tapasztalatokat nem önmagában,
hanem kontextusában, az egyén által érzékelt jelentésösszefüggésben értelmezi.
A személyközpontú kutatási szemlélet az egyéni tapasztalatok minél szélesebb körű
megismerésére törekszik, és ennek érdekében az adatközlőt tartja saját életesemé¬
nyei legnagyobbb szakértőjének (Kassai, Pintér g Rácz, 2017).
A kutatási folyamatban feltáruló élettörténeti elbeszélések értelmezésében a her¬
meneutikai megközelítés is támpontul szolgálhat. A hermeneutikai kör alaptétele
alapján az egész a részletek által érthető meg, és a részek értelmezhetetlenek az egész
tágabb kontextusa nélkül (Gadamer, 1960). A teljességre törekvő kutató tehát csak
rész és egész komplexitásában képes hitelesen feltárni a vizsgált jelenségegyüttest. Az