Seite 38 [38]
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése | 37
neteiket egy-egy idealizált tartalmú kép vagy pár másodperces videó formájában.
A tartalomközlésnek ez a formája értelmezhetetlen a tömegkommunikációban.
Meyrowitz (2003) újfajta szóbeliség kialakulásáról beszél, olyanról, mely a tár¬
sadalmi rétegződésre is hatással van. A nyomtatás modern kultúrájában az írástu¬
dók és a még törzsi jellegű szóbeliségben élők között a könyv elválasztó médium,
a társadalom azonos státuszával rendelkezők hasonló ismeretekhez fértek hozzá.
Ezzel szemben az elektronikus médiumok integráló médiumnak tekinthetőek, mi¬
vel egyenlővé teszik a tudáshoz való hozzáférést. Az egységes információs környezet
Meyrowitz szerint makroszinten homogenizálja a társadalmat, mikroszinten pedig
az individuum hangsúlyozása kerül előtérbe.
A képalapú kommunikáció elterjedése kapcsán Komenczi (2009) két pesszimista
elméletet ismertet, miszerint Postman (1992) a képdominanciájú médiakommuni¬
kációt , ikonikus vagy grafikus forradalomnak" nevezi, és kifejezi abbéli aggodalmát,
hogy a képek lassan helyettesítik a nyelvet a világ reprezentálásában és az ember
megismerési folyamataiban. Hasonlóan gondolkodik McLuhan (1962), ő poszttipo¬
gráfiai embernek nevezi az elektronikus médiakorszak szülötteit, akinek mentalitá¬
sa szerinte a törzsi emberére hasonlít, gondolkodását a képszerűség határozza meg.
A digitális képek ugyanakkor azt a problémát vetik fel, hogy a mai kor befoga¬
dói inkább fogyasztják, mint értelmezik a képeket, funkciójuk szerint használják
azokat. A képek értelmezése elmarad, a befogadó nem reflektál a kép történetére,
hitelességére és kontextusára, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy a kép a valóság
indexálása, nem pedig egyfajta technológiai lenyomat ( Belting, 2004). A képek túl¬
zott használata szétdarabolódási folyamat. A képek özöne a nyugati civilizációban
a halhatatlanság illúziójának fenntartását szolgálja, és az igazi jelentéseket elseké¬
lyesíti. Az ember azt hiszi, hogy birtokba veheti a gyorsuló időt, és folyamatosan
képmásokat készít magáról (Kámper, 1994). Míg a képekhez, képmásokhoz való
hozzáférés a 20. század közepéig némileg korlátozott volt, addig az ember a képe¬
ket az értelmezés igényével szemlélte. A mozgókép és a fotó megjelenésétől kezdve
a vizuális látvánnyal történő kommunikáció és manipuláció természetessé vált az
emberiség számára. Különösen a digitalizáció idején teljesedett ki ez a tendencia.
Sauerlánder (2004) úgy véli, hogy Andy Warhol pop-art művészete volt az a határ¬
vonal, ahol a műalkotás és a média képi narratívumai között elmosódott a határ.
Mivel a média képei hatáskeltő funkcióval bírnak, képesek a megtévesztésre, éppen
ezért a képek áradása már nem esztétikai, hanem társadalmi-gazdasági kérdés is.
Ezt a pluralitást érezzük a 21. század digitális multimédiás narratívumai esetén,
hiszen egyéni történetek kerülhetnek az elektronikus, globális médiakörnyezetbe.
Korunk elbeszélője egyszerre lehet homo oralis, mert társas interakciói, diskurzu¬
sai révén hozza létre a narratívát, homo typographicus, mivel érvényesíti forrásai
felkutatásakor analitikus és szintetizáló szemléletmódját, és homo interneticus is,
mert képes olyan multimédiás produktumok létrehozására, melyek önkifejezését
és kommunikációját szolgálják a virtuális térben. A médium lehet maga az üzenet,
hiszen máshogy fogadjuk be a különböző interfészeken megjelenő narratívumokat,
például a televízióhíradók híreit, a könyv formában kézbe vett regényt és a közös¬