Page 30 [30]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 29 és a kereteket használja helyette - úgy véli, hogy a filmelbeszélés többrétű, benne több narráció van egymással hierarchikus viszonyban. Bordwell (1988) ezzel szemben úgy véli, a filmelméletbe ugyan integrálható a narratológiai megközelítés, de nem proppiánus alapokon. Kritikája azokra a mozgóképelemzési eljárásokra terjed ki, amely során az elemzők analógiát állítanak fel a népmesékben található proppiánus funkciók és egyes televíziós vagy hollywoodi filmes elbeszélések funkciókészlete, valamint azok szerkezeti felépítése között. A egy prefeudális korszak szájhagyomány útján terjedő történetsémái és a kapitalizmus történetsémái között nagy különbségek vannak. Bordwell úgy vélte, hogy a filmi elbeszélésnek csakis rá jellemző strukturális elemei vannak, ezért nem alkalmazható a verbális narráció elemzéséhez alkalmas nyelvi kommunikációs fogalomkészlet filmi kommunikáció elemzéséhez (Kovács, 1998). A filmnarratológia számára az áttörtést a film textúraként történő elemzése hozta, amely függetlenítette az elbeszélést a narráció médiumától. Kovács (1998) a filmelbeszélés kutatásának három fókuszpontját így mutatja be: „1. az elbeszeles szemszöge; 2. az elbeszélés alanya (vagyis a narrátor problémája); és 3. az elbeszélés során feltárulkozó világ mibenléte. Vagy másképp megfogalmazva: honnan beszélnek, ki beszél, és miről beszél. Úgy tűnik - legalábbis a filmnarratológiai irodalom erre enged következtetni -, az elbeszélés általános problematikájának más aspektusai - az időrend, az elbeszélés kifejtéslogikája, szerkezeti egységei - nem képviselik a filmi elbeszélés specifikumának igazi sarokpontjait.” Mivel az elbeszélő tettenérése a filmben nehezebb, mint az irodalomban. Kovács kiemeli, hogy a filmnarratológiában a narrátor helyett relevánsabb a perspektívát vizsgálni, mivel a film az eseményeket mindig valamilyen szemszögből láttatja (vagy valakiéből), tehát mutatja (és nem nyelvvel elbeszéli). A verbális narráció kapcsán az elbeszélő hangja az, ami fenntarja az elbeszélést, a vizuális narráció azonban mutat, láttat. Casetti (1994) megállapítja, hogy a filmművészet képessége, hogy a platóni mimézist és diegézist összekapcsolja, tehát a filmelbeszélés egyszerre bemutat és utánoz. A színielőadáshoz képest a különbséget az jelenti, hogy a film képes nézőpontot, szemszöget váltani. Ez az az eszköz, amellyel a szereplőket ki lehet emelni vagy éppen háttérbe lehet szorítani (Kovács, 2002). A mozgóképi narráció szerveződésének szintjeit Jost (1987) írta le. A filmi narráció szerinte kapcsolható a látással, tekintettel kapcsolatos folyamatokhoz (ki lát és hogyan? - okularizáció), a beszéddel és hallással kapcsolatos auditív folyamatokhoz (ki hall és hogyan? - aurikolizäcié) és a megismeréssel, a kognitiv folyamatokkal kapcsolatos folyamatokhoz (ki mit tud? - fokalizáció). Bordwell (1985) kognitív pszichológiai megközelítésből úgy vélte, hogy a néző megértését egyrészt saját látása, hallása, sémaapparátusa és hipotézisalkotó képessége segíti, másrészt a filmelbeszélésben megjelenő kauzális elrendezettség. Branigan (1992) Bordwellhez hasonlóan úgy vélte, hogy a filmek befogadásához a néző sémáira támaszkodik, csak úgy tudja a filmvásznon lévő filmnyelvi utalásokból a tör
