Oldal 30 [30]
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 29
és a kereteket használja helyette - úgy véli, hogy a filmelbeszélés többrétű, benne
több narráció van egymással hierarchikus viszonyban.
Bordwell (1988) ezzel szemben úgy véli, a filmelméletbe ugyan integrálha¬
tó a narratológiai megközelítés, de nem proppiánus alapokon. Kritikája azokra
a mozgóképelemzési eljárásokra terjed ki, amely során az elemzők analógiát ál¬
lítanak fel a népmesékben található proppiánus funkciók és egyes televíziós vagy
hollywoodi filmes elbeszélések funkciókészlete, valamint azok szerkezeti felépítése
között. A egy prefeudális korszak szájhagyomány útján terjedő történetsémái és a
kapitalizmus történetsémái között nagy különbségek vannak. Bordwell úgy vélte,
hogy a filmi elbeszélésnek csakis rá jellemző strukturális elemei vannak, ezért nem
alkalmazható a verbális narráció elemzéséhez alkalmas nyelvi kommunikációs fo¬
galomkészlet filmi kommunikáció elemzéséhez (Kovács, 1998).
A filmnarratológia számára az áttörtést a film textúraként történő elemzése hozta,
amely függetlenítette az elbeszélést a narráció médiumától. Kovács (1998) a filmel¬
beszélés kutatásának három fókuszpontját így mutatja be:
„1. az elbeszeles szemszöge; 2. az elbeszélés alanya (vagyis a narrátor problémája);
és 3. az elbeszélés során feltárulkozó világ mibenléte. Vagy másképp megfogalmazva:
honnan beszélnek, ki beszél, és miről beszél. Úgy tűnik - legalábbis a filmnarratológiai
irodalom erre enged következtetni -, az elbeszélés általános problematikájának más
aspektusai - az időrend, az elbeszélés kifejtéslogikája, szerkezeti egységei - nem kép¬
viselik a filmi elbeszélés specifikumának igazi sarokpontjait.”
Mivel az elbeszélő tettenérése a filmben nehezebb, mint az irodalomban. Kovács
kiemeli, hogy a filmnarratológiában a narrátor helyett relevánsabb a perspektívát
vizsgálni, mivel a film az eseményeket mindig valamilyen szemszögből láttatja (vagy
valakiéből), tehát mutatja (és nem nyelvvel elbeszéli).
A verbális narráció kapcsán az elbeszélő hangja az, ami fenntarja az elbeszélést,
a vizuális narráció azonban mutat, láttat. Casetti (1994) megállapítja, hogy a film¬
művészet képessége, hogy a platóni mimézist és diegézist összekapcsolja, tehát
a filmelbeszélés egyszerre bemutat és utánoz. A színielőadáshoz képest a különb¬
séget az jelenti, hogy a film képes nézőpontot, szemszöget váltani. Ez az az eszköz,
amellyel a szereplőket ki lehet emelni vagy éppen háttérbe lehet szorítani (Kovács,
2002). A mozgóképi narráció szerveződésének szintjeit Jost (1987) írta le. A filmi
narráció szerinte kapcsolható a látással, tekintettel kapcsolatos folyamatokhoz (ki
lát és hogyan? - okularizáció), a beszéddel és hallással kapcsolatos auditív folya¬
matokhoz (ki hall és hogyan? - aurikolizäcié) és a megismeréssel, a kognitiv folya¬
matokkal kapcsolatos folyamatokhoz (ki mit tud? - fokalizáció).
Bordwell (1985) kognitív pszichológiai megközelítésből úgy vélte, hogy a néző
megértését egyrészt saját látása, hallása, sémaapparátusa és hipotézisalkotó képessé¬
ge segíti, másrészt a filmelbeszélésben megjelenő kauzális elrendezettség. Branigan
(1992) Bordwellhez hasonlóan úgy vélte, hogy a filmek befogadásához a néző sé¬
máira támaszkodik, csak úgy tudja a filmvásznon lévő filmnyelvi utalásokból a tör¬