Page 25 [25]
OCR
24] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban Szegedy-Maszák (1998) az elbeszélő szövegek felépítésének négy szintjét különböztette meg egymástól. A befogadó számára is közvetlenül érzékelhető szövegszint a szöveg szóképekből és -alakzatokból álló stilizáltsága, mely nem független a mű keletkezésének idején domináns kulturális, nyelvi és műfaji konvencióktól. A második szinten a szöveg tér- és időbelisége található, ahol a tér alá van rendelve az időbeliségnek. A mélyebb struktúrák felé haladva, ahharmadik szinten van az elbeszélő, a szereplő és a történet befogadója, és ezen a szinten jelenik meg a beszédhelyzet és a nézőpont is. Szegedy-Maszák (1998) szerint az elbeszélés állandó alapelve, hogy nyitó egyensúlyból, folyamatból és záró egyensúlyból áll. Ez a felosztás megfeleltethető Freytag és Todorov leírásának is. Todorov (1971) szerint az elbeszélésben végbemenő átalakulás fázisai: 1. egyensúlyi helyzet; 2. az egyensúly megbomlása egy esemény következtében; 3. az egyensúly felbomlásának felismerése; 4. az egyensúly visszaállítására tett kísérlet; 5. az egyensúly visszaállítása. Az elbeszélés fő feladata tehát megmutatni, hogy hogyan történik és mi okozza az egyensúly megbomlását és helyreállítását, miközben az eseményeket kronológiai és motivációs elemek kötik össze. A negyedik szintet az elbeszélés értékszintje, világképe képezi, amelynek köszönhető az irodalmi mű hatása. Az irodalmi szöveg komplex rendszer, és mint ilyen szinkronikusan (vele egyidőben létrehozott) és diakrónikusan (korábbi művekre reflektálva) is kapcsolódik más szövegekhez. A szövegek egymással való kapcsolata az intertextualitás, amikor a szöveg más szövegek jelentéseit beolvasztja saját terébe. A szövegekben találhatunk utalást más konkrét szövegre vagy műfajra, kulturális alkotásra. A szövegközöttiségben a hangsúly a szövegek egymás közötti kapcsolatán van, és a szerző a háttérbe szorul. A befogadás előfeltétele, hogy az olvasó felismerje az intertextuális utalásokat, ismerje a referált művet. Mivel a referáló mű és a referált művek is minden olvasóban más-más jelentéssel bírnak, a mű nyitottá válik (Orosz, 2003). Barthes (1970) érdekes megközelítése az elbeszéléssel kapcsolatban, hogy a kommunikáció nem a szerzőtől az olvasó felé halad, hanem az írás az olvasó hangja. Ez azt jelenti, hogy az elbeszélésben történő pszichológiai részvétellel nyer igazi értelmet a szöveg. Az elbeszélésben történő létezés tehát tapasztalat az írónak és az olvasónakis. A szövegről való gondolkodás dinamikus szemlélete ez, mivel az érzékelés, az értelmezhetőség sokféleségét is feltételezi. Barthes ugyanakkor már korai munkáiban a történelmi szolidaritás aktusának tekintette az írást, hiszen a hagyomány és a történelem együttes hatására jönnek létre az író lehetséges írásmódjai. Az írás nulla fokában (1953) a 19. századi regények írásmódját hozza fel példának, melyek egyszerű narratív múlt időben íródtak, és a személy cselekvéseit egyes szám harmadik személyben ábrázolta az író -— mintegy távolságot tartva a szereplőtől. Ideális esetben a szöveg stílustól megfosztott, melyre Barthes Camus Közönyét hozza fel példaként. A szerző halálában Barthes (1968) végül eljut odáig, hogy az elbeszélőt és az írót teljes mértékben elkülönítse egymástól. Az ősi társadalmakban az elbeszélés, a narratív kód használata a sámán feladata volt, aki a csoport nevében és a csoportnak adott elő. Barthes kritikája kora irodalomelméletével szemben az volt, hogy szélsőségesen szerzőközpontú, a művet összeköti a szerző életrajzával. Az
