Seite 23 [23]
OCR
22] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban gadó ez alapján a szüzsé alapján tudja kikövetkezteni a vélt történetet, azaz az események logikai-kronológiai-kauzális láncolatát. Hasonló ez a megközelítés a strukturalista nyelvészet nyelv (langue) és beszéd (parole) fogalompárjához (Saussure, 1916/1967). A nyelv grammatikai eljárások és struktúrák összessége, míg a beszéd a nyelvi struktúrák adott, egyéni módon megvalósuló reprezentációja. Egészen másképp közelít a narratológia az elbeszéléshez, ugyanis alapvetően különbséget tesz a szerző és az elbeszélő között, valamint a hős és az elbeszélő között. Fontos fogalmi árnyalat található ugyanakkor a társadalomtudományok narratívum/narratíva és a narratológia narratíva/narráció elnevezései között. A narratíva általában a narratív módon történő jelstrukturálás, míg a narratívum maga a narratív struktúrában konstruált (verbális, mozgásos, képi vagy audiovizuális) elbeszélés. A narratíva kifejezés ugyanakkor az általános jelentésen túl többletjelentéssel is bír, ugyanis egyfajta tipikus gondolkodási paradigmára is utalhat. Az elbeszélés létrejöttének és bemutatásának mikéntje maga a narráció. A narráció az alkotás és a befogadás aktusát is magában foglalja, ezért narratív ágensről (narrátor) és befogadóról is beszélünk. A narrátor tehát az elbeszélő, a szerző pedig, aki írja a szöveget. A kettő nem azonos, a két entitás közötti kapcsolat annyi, hogy az elbeszélőt a szerző találja ki a történet elbeszéléséhez - noha lehet egybeesés az önéletrajzi vagy a zsurnalisztikai szövegek egyes típusai között. A narratológiában Genette (1983) fogalmi rendszere világít rá a szerző és az elbeszélő közötti különbségre. Genette két egyszerű kérdést tesz fel: hogy ki észleli az eseményeket, és hogy ki beszéli el. Genette felfogásában az elbeszélő mindig szubjektumnak tekinthető, még akkor is, ha nem mutatkozik meg közvetlenül az elbeszélésben. Amikor az elbeszélő hangja az általa elbeszélt világ része, akkor a narrátori pozíció homodiegetikus. Amikor az elbeszélő nem tartozik az elbeszélés szereplői közé, az elbeszélt történethez képest kívülálló, akkor az a heterodiegetikus elbeszélői pozíció. A narrátori pozíció egy elbeszélésen belül változhat. A narrátor Genette szerint különböző távolságban lehet az elbeszéléstől, ilyen értelemben narrált, közvetített és függő beszédben is hallható a hangja. Genette új fogalmat vezet be az elbeszélő tudáshorizontjához kapcsolódva, ez nem más, mint a fokalizáció, amely a korábbi todorovi aspektus és a perspektiva fogalmának kiterjesztett verziója. Az elbeszélő külső nézőpontból is narrálhat, ilyenkor külső perspektívából leírja a cselekményt, jellemzi a karaktereket és azok környezetét. De az elbeszélő a karakterek nézőpontján keresztül is megszólalhat — például az énelbeszélésekben. Az elbeszélés nézépontja valtakozhat a narracidban.' Genette bevezeti az idő kategóriáit a narratív struktúra elemzéséhez, melyek: az időrend, az időtartam és a frekvencia. Az időrend megmutatja, milyen sorrendben Genette azt a kérdést teszi fel a perspektíva fogalmat továbbgondolva, hogy mit tud az elbeszélő az elbeszélésről. A zéró fokalizáció az a helyzet, amelyben a narrátor többet tud az eseményekről, mint a szereplő, ez egyfajta auktoriális pozíció. A belső fokalizáció az, amikor a narrátornak ugyanaz a tudása van, mint a karakternek, és a karakter nézőpontján keresztül ismerjük meg ezt a tudást. A külső fokalizáció pedig azt jelenti, amikor az elbeszélő hangja kevesebbet mond, mint amit tudnak a karakterek, mivel az elbeszélő nem ismeri egy szereplő belső világát sem.
