Seite 23 [23]
22] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban
gadó ez alapján a szüzsé alapján tudja kikövetkezteni a vélt történetet, azaz az ese¬
mények logikai-kronológiai-kauzális láncolatát. Hasonló ez a megközelítés a struk¬
turalista nyelvészet nyelv (langue) és beszéd (parole) fogalompárjához (Saussure,
1916/1967). A nyelv grammatikai eljárások és struktúrák összessége, míg a beszéd
a nyelvi struktúrák adott, egyéni módon megvalósuló reprezentációja.
Egészen másképp közelít a narratológia az elbeszéléshez, ugyanis alapvetően kü¬
lönbséget tesz a szerző és az elbeszélő között, valamint a hős és az elbeszélő között.
Fontos fogalmi árnyalat található ugyanakkor a társadalomtudományok narra¬
tívum/narratíva és a narratológia narratíva/narráció elnevezései között. A narratíva
általában a narratív módon történő jelstrukturálás, míg a narratívum maga a narra¬
tív struktúrában konstruált (verbális, mozgásos, képi vagy audiovizuális) elbeszélés.
A narratíva kifejezés ugyanakkor az általános jelentésen túl többletjelentéssel is bír,
ugyanis egyfajta tipikus gondolkodási paradigmára is utalhat.
Az elbeszélés létrejöttének és bemutatásának mikéntje maga a narráció. A nar¬
ráció az alkotás és a befogadás aktusát is magában foglalja, ezért narratív ágensről
(narrátor) és befogadóról is beszélünk. A narrátor tehát az elbeszélő, a szerző pedig,
aki írja a szöveget. A kettő nem azonos, a két entitás közötti kapcsolat annyi, hogy
az elbeszélőt a szerző találja ki a történet elbeszéléséhez - noha lehet egybeesés az
önéletrajzi vagy a zsurnalisztikai szövegek egyes típusai között.
A narratológiában Genette (1983) fogalmi rendszere világít rá a szerző és az
elbeszélő közötti különbségre. Genette két egyszerű kérdést tesz fel: hogy ki ész¬
leli az eseményeket, és hogy ki beszéli el. Genette felfogásában az elbeszélő min¬
dig szubjektumnak tekinthető, még akkor is, ha nem mutatkozik meg közvetlenül
az elbeszélésben. Amikor az elbeszélő hangja az általa elbeszélt világ része, akkor
a narrátori pozíció homodiegetikus. Amikor az elbeszélő nem tartozik az elbeszélés
szereplői közé, az elbeszélt történethez képest kívülálló, akkor az a heterodiegetikus
elbeszélői pozíció. A narrátori pozíció egy elbeszélésen belül változhat. A narrá¬
tor Genette szerint különböző távolságban lehet az elbeszéléstől, ilyen értelemben
narrált, közvetített és függő beszédben is hallható a hangja.
Genette új fogalmat vezet be az elbeszélő tudáshorizontjához kapcsolódva, ez
nem más, mint a fokalizáció, amely a korábbi todorovi aspektus és a perspekti¬
va fogalmának kiterjesztett verziója. Az elbeszélő külső nézőpontból is narrálhat,
ilyenkor külső perspektívából leírja a cselekményt, jellemzi a karaktereket és azok
környezetét. De az elbeszélő a karakterek nézőpontján keresztül is megszólalhat —
például az énelbeszélésekben. Az elbeszélés nézépontja valtakozhat a narracidban.'
Genette bevezeti az idő kategóriáit a narratív struktúra elemzéséhez, melyek: az
időrend, az időtartam és a frekvencia. Az időrend megmutatja, milyen sorrendben
Genette azt a kérdést teszi fel a perspektíva fogalmat továbbgondolva, hogy mit tud az elbeszélő az elbeszélésről.
A zéró fokalizáció az a helyzet, amelyben a narrátor többet tud az eseményekről, mint a szereplő, ez egyfajta
auktoriális pozíció. A belső fokalizáció az, amikor a narrátornak ugyanaz a tudása van, mint a karakternek, és
a karakter nézőpontján keresztül ismerjük meg ezt a tudást. A külső fokalizáció pedig azt jelenti, amikor az
elbeszélő hangja kevesebbet mond, mint amit tudnak a karakterek, mivel az elbeszélő nem ismeri egy szerep¬
lő belső világát sem.