Seite 16 [16]
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 15
Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét - vagy ahogyan nagy filozófusunk
nevezi, önéletrajzi emlékkölteményét - említve az emlék és az elbeszélés különös
összekapcsolódására hoz példát. Ebben az esetben egyetlen emlékfoszlány emel
felszínre egy komplex, nonlineáris emléknarratívumot.
Az önéletrajzi emlékező a jelenben emlékezik a múltra, és azt a jelen szempont¬
jából konstruálja meg. Mint ahogy arra Heller rámutat - a jelenben emlékező én
nem teljesen azonos az emlékezetnyom énjével. Elméjében ismétel és mégsem is¬
métel az emléknarratívum által. Ráadásul egy másik időpillanatban történő visz¬
szaemlékezés egy másféle én másféle interpretációját is lehetővé teszi. A környezet,
a beszélgetőtárs vagy a társadalom elvárásai is befolyásolhatják az emlék értelme¬
zését, ezáltal az elbeszélés szerkezetét is. Az emlékező, akkor is, ha magában narrál,
és akkor is, ha másnak beszél emlékeiről, történetet mesél. Heller úgy véli, hogy
az önéletrajzi elbeszélésben önmagunkat definiáljuk, narratívumban mutatjuk be,
hogyan lettünk azzá, aki a jelenben vagyunk. Heller szerint ugyan az önéletrajzi
elbeszéléseknek önmagunk jobb megismerése is lehet a célja, azonban az ember
sohasem ismerheti meg önmagát - az önéletrajzi elbeszélés tehát csak részben já¬
rulhat hozzá az önismerethez.
Heller felfogásában az önéletrajzi elbeszélés fikció. Már az esemény megtörtén¬
tének pillanatában is értelmezi az ember a történteket, majd a tapasztalat későbbi
elmesélésekor az emlékében eltárolt értelmezést építi be a jelenben elbeszélt visz¬
szaemlékezésbe - bár megtörténhet, hogy felülbírálja ezt az értelmezést a későb¬
biekben. Az énelbeszélés Heller szerint akkor válik inautentikussá, ha a történet¬
szövést valamilyen külső okok (például politikai vagy anyagi érdekek) miatt vagy
önigazolás céljából (például túlzóan hangsúlyozza elnyomottságának bizonyíté¬
kait) manipulálja az elbeszélő. Ilyenkor nem reprezentációról, hanem az elbeszélő
narratívumon keresztüli prezentációjáról van szó.
A narratívaalkotás nemcsak az elbeszélő egyéni tudásrendszerezése és -előhí¬
vása szempontjából kulcsfontosságú, hanem a társas kommunikációban betöltött
szerepe, a csoportos kulturális tudás fenntartása szempontjából is. Jerome Bruner
(1996) úgy véli, az emberi tanulás csakis kulturális közegbe ágyazottan képzelhető
el, hiszen az elme a jelentésalkotás során nem tudja kizárni azt, és az egyéni való¬
ságkonstrukciók a kulturális szimbólumrendszerrel és embertársainkkal történő
interakciók során, a jelenségvilág narratív interpretációján keresztül születnek meg.
Ezt a szimbólumrendszert mindenki ismeri, őrzi, fejleszti, majd átadja a követke¬
ző generációknak - így valósítva meg a kultúra áthagyományozását és a kulturális
narratívák létrejöttét. Az egyén önmaga helyét a világban saját narratíváin keresz¬
tül definiálja, a kultúra narratívái pedig keretet adnak az egyéni cselekvéseknek és
az identitásformálásnak.
Az egyéni elbeszélések között közös vonások fedezhetőek fel, különösen igaz ez,
ha a személyek ugyanannak a csoportnak a tagjai. Az egyéni történetek különböző
módon, de kapcsolódnak az adott kultúra történetvázkészletéhez is (László, 1999).
Az egyéni elbeszéléseknek tehát egy csoport identitásának szempontjából is van re¬
levanciája, ugyanis a csoportot meghatározó emlékek történetek formájában rög¬