Oldal 10 [10]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése Az emberiség tapasztalatait és kultúráját történetekben adja tovább generációról generációra. A német néprajztudós, Ranke (1967), majd az amerikai kommunikációelmélet-kutató, Fisher (1984) homo narransnak, azaz történetmesélő embernek nevezi fajunkat, amelynek evolúciójában a társas tudásátadás narratív formája rendkívül hatékony technikának bizonyult. A történetek mesélése az emberiség számára azonban nemcsak a túlélés záloga, hanem lehetőséget nyújt a szórakozásra és az érzelmi kapcsolódásra is. A történetek tömérdek fajtája ősidőktől körülvesz bennünket: a barlangrajzoktól és a törzsi táncoktól a népmeséken, a tábortűzdalokon, a gyónáson, a pletykákon és az orvosi anamnéziseken át az irodalmi és a filmes elbeszélésekig a történetmondás mimetikus, képi, nyelvi formáival nap mint nap találkozunk. A kommunikáció csatornái megsokszorozódtak az idők során, és a történetmondás továbbra is adaptív technika. A különböző tudományterületek más és más perspektívából magyarázzák az emberi megismerés és kultúraátadás narratív vonását. A pszichológia elsősorban a történetmesélés kognitív és érzelmi hátterét, a narratológia a narráció elbeszélői és nyelvi szerkezetét, a történettudomány és az antropológia a kultúraátadásban betöltött szerepét vizsgálja, míg akommunikációés médiumelmélet a narratívaalkotás mindenkori médiumait és azok történetmesélésre gyakorolt hatását helyezi górcső alá. 1. PSZICHOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSMÓDOK A pszichológia és a történetmesélés közötti kapcsolat a laikusok számára a terápiás hatású alkalmazást, azon belül is elsősorban a pszichoterápia élettörténeti dialógusait, valamint a mesék és irodalmi művek reflektív feldolgozását jelenti. De vajon miért olyan hatékony és felszabadító az ismeretátadás narratív formája? A pszichológiában számos elméleti irányzat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a történetmesélés milyen szerepet játszik az emberi megismerésben, emlékezésben és kommunikációban.
