dolkodást idézi elő; nem egyértelműen pozitív vagy negatív élmény; egyszerre
okoz szégyent, félelmet és az autonómia, függetlenség elveszítésének lehetősé¬
gét; és megjelenik úgy is, mint egy rég várt, , felsőbb erőtől? származó üzenet.
A várandósságok egyike sem volt tervezett, és szinte mindegyik azután derült
ki, hogy a magzatot el lehetett volna vetetni.
A jelentésstruktúra szinte minden adatát áthatja az ambivalencia és a bi¬
zonytalanság. A bizonytalanság a jövőképben jelenik meg, anyagi bizonyta¬
lanság formájában: a szerhasználók többsége a szegénység passzív áldozata,
akinek a napi gondok megoldásához is segítségre van szüksége. A várandós¬
ság előtt a partnerbe vetett hit és ráhagyatkozás volt jellemző, de a fogantatás
a nőt is felelőssé, a jövőképre fókuszálttá tette, és mivel az apa legtöbbször
nem vállalja a gyermeket, a szerhasználó nőnek egy újfajta (anyai) autonó¬
miát kell megtanulnia. A várandósság egy olyan átmeneti időszakként kerül
leírásra, amelyben a szerhasználó nő egy újfajta identitást épít fel, amely nem
elsősorban a többségi társadalom fogalmaival meghatározható anyai identi¬
tás, hanem egy nem-szerhasználó, az anyagi bizonytalanságokra választ és
megoldást kereső, egyedülálló, stigmatizációval és szeparációval szembenéző
egyén identitása.
Az 5. ábra bemutatja a tematikus elemzés eredményeképpen készített té¬
matérképet. A várandósság élménye három központi témához köthető, ame¬
lyek a változás, az identitás és az ambivalens érzelmek.
A magzattal való kapcsolatot a (negatív vagy semlegesnek kódolható) testi
tüneteken kívül többnyire nem jellemezték mással, ha mégis pozitívként írták
le, mint olyan élményt említették, amely nem megosztható a környezetük¬
ben élőkkel. Az indokok között egyéb olyan negatív életesemények (pl. anyagi
problémák, bántalmazó kapcsolat) álltak, amelyek hatással voltak a várandós¬
ság mint élmény értelmezésére.
, Szerettem. Hát, amikor egyedül voltam, szerettem hozzá beszélni. Én magamban
boldog voltam belül, azért merthogy nem mutattam ki, meg ilyesmi, de nagyon
örültem neki, pláne hogy kislány, meg minden. Mindig simogattam, beszélgettem
neki. Volt olyan, hogy ha elmentek otthonról, bekapcsoltam a zenét, rendesen tán¬
colt, mozgott a hasamban. Meg beszéltem (...) Áh, nehézkes, na. Ja. Szóval vol¬
tak boldog pillanatok is az mellett, hogy nagyon keservessé tette a [élettars neve].”
(V12. 2010)