Page 329 [329]
OCR
DUPCSIK CSABA: A MAGYAR SZOCIOLÓGIAI GONDOLKODÁS TÖRTÉNETE 1990-1G Személyesen is ismerek olyan korabeli szociológusokat, akik aktív korszakukban megkapták a szakma intézményesült megbecsülését, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy a következő generáció tagjai tanulmányozzák a műveiket. Az utolsó két mondatban említett minősítések bármelyikét azonban konkrét szereplőkkel kapcsolatban, írásban rögzítenem kegyetlen lenne, és túlságosan szubjektív. 1994-ben indult az első szociológiai doktori iskola Budapesten — ami azt jelentette, hogy az oktatók szakmai tevékenységének súlypontja az 1970-es és 1980-as évekre esett; sőt, az első évfolyamban viszonylag sok olyan hallgató is volt, aki néhány- vagy tízegynéhány évvel korábban diplomázott, és ekkor már oktatóink kollégái voltak. A doktori iskola vezetői azonban — azóta is érthetetlen módon??? - nem engedtek semmilyen választást a kurzusok között, mindenkinek ugyanazt az órastruktúrát kellett kötelezően felvennie. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a legtöbb kurzuson volt olyan hallgató, aki az adott témát évek óta kutatta/tanította, illetve olyanok is, akik az alapokkal sem voltak tisztában. Az egyéni különbségeken túl az igazi törésvonal az , eltések" és a ,közgázosok" törzse között volt, mind a hallgatók, mind az oktatók között. Hogy miért nem a , kihagyott fejezetben" (0 6.6) írtam erről? Mert a doktori iskola első tanárainak nagy többsége ugyanazt tanította, amit — az akkor még osztatlan, Bologna-elötti — egyetemi szinten, az 1980-as években. Így rendszeresen voltak olyan előadásaim, amelyeket annak idején az ELTE diákjaként kifejezetten élveztem, de most kicsit unalmassá tette, hogy néha még a metaforákat és példákat is előre meg tudtam jósolni — közgázos diáktársaimnak viszont csillogott a szeme, mondván, hogy ez számukra érdekes és vadonatúj. Majd fordultak 382 De ez csak az egyik tünet volt. A mi évfolyamunk például nem tanult egy olyan szakszociológiát, amelyből egy következő évfolyam 2 (két) kurzust is kapott, két különböző előadótól, ugyanabban a félévben. Volt olyan oktatónk, aki azzal jelent meg az elsőnek szánt órán, hogy ő csak azért jött be, mert hallotta, hogy meghirdették, pedig őt senki sem kérte fel... tehát nem is fog minket tanítani. Decemberre sikerült pótlást szerezni, aki a vizsgaidőszak első napján megtartotta az első, egyben utolsó órát, aláírásért. (Amit én is megkaptam, noha nem tudtam elmenni az egyetlen órára). A doktori iskolát menedzselő szakemberek mondhatták volna, hogy , az életnek tanulnak, szociológusok" — de nem mondták. Ahogy semmi mást sem kommunikáltak a hallgatók felé. A ritka kivételek egyike volt Némedi Dénes, aki tulajdonképpen a Durkheim tudásszociológiájáról szóló, megjelenés előtt álló monográfiájára (1996) fűzte fel az előadását. Ez lett az a könyv, amelyet későbbi recenziójában Orthmayer Imre nagyon megdicsért, de udvariasan azért megjegyezte: , Tudásszociológusok dönthetnék el, hogy ez egy magyar nyelvű könyv esetében mekkora olvasóközönséget jelent; számukat én úgy 30, maximum 70 főre becsülöm." (2000:118) E 30-70 főből talán egyedül én voltam jelen az egész, megjelenésre kötelezett PAD-évfolyamból. Azóta komoly pozíciókba emelkedett hallgatótársaim dühöngtek, mikor a tanár úr kijelentette: mivel ez doktori képzés, ő úgy veszi, hogy mindenki tudja, amit ő egyetemi szinten Durkheimről tanítani szokott... 33: a * 328 *
