Seite 53 [53]
DUPCSIK CSABA: A MAGYAR SZOCIOLÓGIAI GONDOLKODÁS TÖRTÉNETE 1990-1G
2.2.2 Mozaik: Nemzet, etnikum, nép, társadalom
A reformkori politikai dilemmák közül az egyik legjelentősebb az volt, hogy az
ellenzéki elit a kiváltságosok szűk köre által élvezett jogokat az egész nemzetre
ki akarta terjeszteni — miközben nem volt kellőképpen tisztázva, hogy mégis,
kikből áll és min alapul ez a nemzet?
A 18. század utolsó harmadától 1848-ig tartó korszakban ugyanis két, napja¬
inkban is releváns nemzetfelfogás alakult ki:
e Államnemzet: egy nemzet tagjai — egy ország állampolgárai (akármilyen
nyelven beszélnek is). Az 1789-ben kezdődő francia forradalom idején meg¬
jelenő felfogás szerint , a franciák" a francia nemzet tagjai, nem pusztán
egy ország lakói vagy egy király alattvalói; a forradalom előtt, a rendi tár¬
sadalomban, amikor az alattvalóknak különböző jogaik voltak — nem
voltak tehát állampolgárok, citoyenek —, nem létezett , francia nemzet" sem.
A forradalom után viszont már igen, és ennek a francia nemzetnek részesei
nemcsak a francia ajkúak, hanem a bretonok, a (gyakran németül beszélő)
elzäsziak, és az (ekkor többnyire olasz anyanyelvű) korzikaiak is."
e Etnikai vagy nyelvi nemzet (régiesen: kultürnemzet): egy nemzet tagjai
azok, akik osztoznak egy közös kultúrában, közös identitásban, általában
(vagy inkább elvileg, lásd lenn) közös nyelvet beszélnek (akármely országok¬
ban élnek is). Ez a nemzetfelfogás is a francia forradalmat követően alakult
ki, tipikusan olyan népeknél, amelyek tagjai számos országban éltek (mint
az olaszok vagy a németek), vagy nem is volt saját államuk (mint a lengyelek,
akiket közvetlenül ezt megelőzően töröltek le a térképről). Az ilyen etnikai
nacionalizmusok fő programja, értelemszerűen a nemzeti egység vagy a
nemzeti állam megteremtése volt.
Ez persze csak egy analitikus megkülönböztetés — gyakorlati szempontból a két
kategória ugyanis egyre inkább hajlamossá vált az egybemosódásra. Pl. 1789-ben
a franciák alig 12-1396-a beszélte , helyesen" a franciát, 5096 pedig egyáltalán
nem, de még 1835-ben is az országnak csak egy kisebbik részén beszélték , a
franciát" a mindennapokban. (Weber 1976:68) A 19. század végére azonban a
francia nemzet és a franciául beszélők csoportja mind a diskurzusokban, mind
a gyakorlatban, mind nagyobb mértékben egybeesett; hasonló folyamat zajlott
1 Tárgyalásaik során a cár és az orosz arisztokraták meg voltak lepve, hogy ők tipikusan jobban
beszélik a franciát, mint a korzikai születésű Napóleon Bonaparte, a franciák akkori császára.
« 52 ¢