Oldal 12 [12]
OCR
A HANGTAN SZEREPE AZ IDEGENNYELV-OKTATÁSBAN esetében is fontos lehet, lásd például a függelék ábécéjének gyakoroltatása közbeni artikulációs megfeleltetést). A szegmentális egységek, azaz a beszédhangok képzésekor a hangok jol-formaltsaganak kétféle megközelítéséből kell kiindulni. Az adekvát kiejtésben — legyen az a standard vagy akár más nyelvváltozat — a beszédhangok az adott nyelv artikulációs bázisának megfelelő képzése mellett a hangsorok jólformáltsága is fontos: egyrészt az egymás melletti beszédhang-szekvenciák, másrészt a hangsorban egymástól távolabb elhelyezkedő morfémák képzése tekintetében (az agglutináló, például a magyar nyelv esetében). Ennek megfelelően a hangok jólformáltsága egyrészt a beszédhangok korrekt képzését, másrészt a beszédhangkapcsolatok érvényességét érinti. A nyelvtanulók figyelmét nemcsak a helyes hangképzésre kell felhívni, hanem arra is, hogy a beszédhangoknak morfofonetikai és morfológiai kötöttségük is van (az allofónok ismerete is a helyes ejtés feltétele). A beszédhangok sorozatát hangsorépítési vagy fonotaktikai szabályok mozgatják (ilyen — ma már talán közhelyesnek tűnő -— szabály, mely szerint a magyar szavak nem kezdődnek mássalhangzó-torlódással; azonban az is fontos, hogy ez alól a szabály alól kivételek az újabb idegen szavak, valamint a német nyelvből átvett sz-, sp-, szc- kezdetű szavak, vagy a hangutánzó szavak; ezekről bővebben lásd Kassai 1998: 148), amelyek másképpen hatnak a szó elején, közepén vagy végén. A szegmentális fonetika gyakorlati szempontból további fontos eleme a beszédhangok kivételes viselkedése, az ún. defektív fonémák léte. Rendszertani, fonológiai szempontból a hangok általános tulajdonsága, hogy minden pozícióban (szó eleje, közepe, vége) képesek minimális párokat alkotni (azaz például zöngés/zöngétlen vagy hosszú/rövid alakban előfordulni). Ez a szabály azonban néhány beszédhang esetében nem valósul meg, mivel bizonyos fonotaktikai pozícióban csak valamely alakban létezhet. Ezt azért fontos rögzíteni, mivel ezek ismerete az anyanyelvi kompetencia része, azonban más artikulációs bázissal rendelkező beszélők számára nem feltétlen egyértelmű. A magyar beszédhangok közül csupán néhány viselkedik a szokásostól eltérően, ezek a következők: a) -o, -ö (a standard kiejtésben nincs szóvégi rövid -o vagy -ö, azaz például Jano - [Janó], Kano — [Kanó]) b) -gy-, -dz-, -dzs- (a standard kiejtésben intervokális, mássalhangzóközi helyzetben a gy/dzs/dzs geminálva, hosszan ejtendő, azaz én «dle
