Az 1890-es években ismét egyre több reformkövetelés hangzott el, ezúttal
erőteljesebben és kitartóbban. Végül II. Abdul-Hamid átfogó reformcsomagot
helyezett kilátásba, az európai javaslatokat nagymértékben elfogadván. II. Abdul¬
Hamid számításai cinikusak voltak, ugyanakkor eredményesnek bizonyultak,
amit az egész birodalom területén bekövetkező örménymészárlások csak alátá¬
masztanak. Állami szervek közvetlen közreműködése a mészárlásokban nem
bizonyítható. Viszont II. Abdul-Hamid az európai hatalmak képviselőivel foly¬
tatott tárgyalások során tudtukra adta, hogy abban az esetben, ha az európaiak
az örmény reformok érdekében nyomást gyakorolnak, akkor nem tudja féken
tartani muszlim honfitársainak kollektív indulatát."5
Egy efféle nyilatkozatot nem lehet másképp értelmezni, mint mészárlásokkal
való leplezetlen fenyegetőzést. Ugyan nem tartalmaz erőszakra való közvetlen
uszítást, de szabad kezet ad a tömegmészárlásoknak, és garantálja azok büntet¬
lenségét. Az erőátruházás politikájához hasonlóan itt is megállapítható, hogy a
kormány, amikor hivatalosan bejelentette és előrevetítette a nép kiszámíthatat¬
lan haragra gerjedését, oly módon kapott lehetőséget az — adott esetben tömeges
— erőszak alkalmazására, hogy nem ő maga alkalmazta az erőszakot, és nem is
adott hozzá közvetlen utasítást, viszont hasznot húzhatott belőle.
Számításai bejöttek, hiszen 300.000 ember esett a mészárlások áldozatává, és
az európai nagyhatalmak tiltakoztak ugyan, de nem avatkoztak be. Az 1895—96¬
os mészárlások megtizedelték az örmény jelenlétet a régióban, és az örmények
és európaiak számára egyértelmű figyelmeztetésként szolgáltak, hogy a keleti
tartományokban ne ragaszkodjanak túlságosan a reformokhoz. A kormány
sikerrel járt: egészen az első világháború előestjéig nem került vissza az oszmán
politika napirendjére az örmény reformok kérdése. A hétköznapi erőszakos cse¬
lekedetek, sőt mészárlások, melyeket aztán nem büntettek, a határrégiókban
(borderlands) az oszmán hatalomgyakorlás bevett eszközeivé váltak.