Oldal 81 [81]
5. A város és vidéke változó kapcsolatai
5.1. A nagytáji környezet
Az építészet elválaszthatatlan a tájtól, amelyben létrejön. A 20. századi vasbe¬
ton technológiák térhódításáig a városok szó szerint abból a földből épültek
fel, amelyre települtek: annak köveit használták fel, agyagát szárították és
égették téglának, vagy éppen erdeiből termelték ki az építőanyagot. Ugyanak¬
kor, ha a történeti várost a faluval vetjük össze, éppen a tájtól való elzárkózás
tűnik az egyik legmarkánsabb sajátosságának: falakkal vette körbe magát, lakói
kézműiparral foglalkoztak, kereskedtek, tehát nem volt mindennapi kapcso¬
latuk a földdel, az utcákat kövezték, a vízrajzi viszonyokat radikálisan megvál¬
toztattak.'°
Az elsőként említett törvényszerűség, tehát a városok és a taj szoros kapcso¬
lata mindenekelőtt magyarázatot kínál a megtelepülő örmények gyors építé¬
szeti alkalmazkodására. Másrészt választ adhat arra a kérdésre is, miért alakult
ki viszonylag nagy különbség a kolóniák építészete között.
A második törvényszerűség, tehát a tájtól és az elsődleges tájműveléstől való
viszonylagos távolság inkább a kolóniák építészetének hasonlóságát eredmé¬
nyezte. Az örmények - kezdetben legalábbis — mind a négy helyszínen
hasonló foglalkozási státuszokkal bírtak, kereskedők és kisiparosok, főként
bőrfeldolgozók voltak. Ennek megfelelően építészetükben rendre visszakö¬
szön a mezőgazdasági őstermeléstől független telekhasználat vagy a raktáro¬
zási igény a pincétől a padlásig.
Az előzőek mellett harmadik szempontként kell említeni, hogy a 17. szá¬
zadi Erdélyben új település már csak a meglévő rendi keretekhez igazodóan
jöhetett lére. Ez a kényszerhelyzet okozta, hogy az örmény új városok nem
56 Kostof, Spiro: i. m. 28.; Kleineisel János (1981): Házak, városok, társadalmak, Budapest, 174.;
Weber, Max (1921): „Die Stadt.” Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 1920/21. 621-772.