Page 50 [50]
OCR
3. Az örménység identitása s 49 , akinek környékétben lakunk, akiknek erkölcseit követni igyekszünk, öltözetét viseljük, törvényeivel élünk"? Az iménti áttekintésből látszik, hogy az örménység és a befogadó közeg viszonya már a 18. század elejétől kétféle utat járt be. Az egyik a székelyföldi út, ahol az örmény kolóniáknak nem sikerült függetleníteni magukat a helyi feudális önkormányzatiságtól, a másik a két szabad királyi város rendies autonómiája. Az első természetszerűleg intenzívebb kapcsolatot feltételezett a befogadó település szokásvilágával, egyben csekélyebb mozgásteret hagyott az önálló kulturális kódok megtartásához, illetve újak kialakításához. Másként fogalmazva Székelyföldön az örmény kultúra jóval nagyobb asszimilációs nyomásnak volt kitéve, beleértve ebbe az építőtevékenységet is. A szabad királyi városok esetében a helyi közösségek mozgástere nagyobb volt ugyan, de közel sem korlátok nélküli. Az örmények konkurenciáját érzékelő szász kereskedővárosokkal szemben csak erős politikai koalícióval lehetett felvenni a versenyt. Az egyik ilyen koalíciós partner a magyar nemesség, a másik a Habsburg-ház volt. Mindkét stratégiai hatalmi partner kihatott az örmények építkezésére. A nemesség úgy, hogy lakásmintát kínált a leggazdagabb családok számára, a Habsburgok pedig úgy, hogy a katolikus ellenreformáció művészeteként megjelenő barokk stílus gyors átvételére motiválták az örményeket. A 19. század folyamán mind a szabad királyi városokban, mind a két székelyföldi településen az örmény identitás a modern magyar nemzettudat részévé vált. Ezzel együtt természetesen továbbra is kimutathatók különbségek a kolóniák között. Ám ezek a különbségek egyre kevésbé a Bécshez, mint inkább a Budapesthez való viszonyban érhetők tetten. A 19. századot kettős mozgás irányította. Egyrészt az örménykép korábbi negatív felhangjai visszaszorulnak, másrészt az örmények etnikai-társadalmi különállása fokozatosan gyengül, majd a századfordulóra szinte teljesen megszűnik. A folyamat már a század elején megindul. Ekkortól az örménység vezető rétege — élve az emancipáció révén megnyíló földbérlet és a földtulajdonszerzés kínálta lehetőségekkel — a Dél-Alföldre költözik. Míg korábban csupán néhány kereskedő és kézműves szakma (mindenekelőtt a bőrfeldolgozás) kínált megélhetést és gazdasági felemelkedést, addig a 19. században jó 97 Idézi Pál Judit 2007: 87.
