OCR
290 VEZETŐK, TESTÜLETEK, FELELŐSSÉG A FELSŐOKTATÁSI INTÉZMÉNYEKBEN a sajátosságokra tekintettel kimunkálni, tételesen rögzítve a felelősség mértékét, az annak megállapítását kezdeményezők, illetve az arra jogosultak körét is. Ez utóbbi keretében szükséges biztosítani az intézményi autonómia és az annak letéteményeseként meghatározott szenátus jogosítványait, különösen a rektor esetleges felelősségre vonásával összefüggésben, másrészt biztosítani kell e testület és a rektor számára is a felelősségre vonás kezdeményezését a kancellár esetében. Emellett érdemes lenne megfontolni — bár ez kétségkívül túlmutat a felelősség kérdéskörén, azonban a fentiekben bemutatottak szerint szorosan összefügg azzal — a kancellár jogintézményére vonatkozó hatályos szabályozás felülvizsgálatát — részben a kiválasztás, részben a függelmi viszonyok, részben a konzisztóriummal való kapcsolat tekintetében. Az egyébként is számos jogos kritika tárgyát képező hazai jogalkotáson belül a felsőoktatási normákra különösen igaz azok átgondolatlansága, a pillanatnyi politikai ötletekhez igazítása, amelynek eredményeképpen önmagukkal és más jogszabályokkal ellentmondó, homályos, gyakran pedig joghézagokkal terhelt normatív közegben szükséges az intézményeket vezetni. A felelősség megalapozásához tehát mégiscsak mindenekelőtt a jogalkotási gyakorlat (és morál), valamint a jogszabályi környezet, elsősorban az Nftv. gyökeres átalakítására van szükség. Ha a jogalkotó fent kívánja tartani az állami intézmények vezetésében a kettősséget, ahhoz a hatáskörök egyértelmű és pontos meghatározása és elhatárolása elengedhetetlen. Ahogy azt részletesen kifejtettem, a kettős vezetés az egymással átfedésben álló egyes hatáskörökkel kétségessé teszi a jogi felelősség megállapítását. Nyilvánvaló, hogy a mműködésért és működtetésért való felelősség jelenlegi, szinte sommás elválasztása nem értelmezhető. Ezzel szemben célszerűen ügyköröket és az azokért való tételes felelősséget szükséges meghatározni, és a megfelelő vezetőhöz telepíteni. A jogalkotónak a ,puha" együttműködési kényszer, illetve fenntartó felé tehető jelzés helyett szigorú szabályokat kell alkotnia arra az esetre, ha a rektor működésért való felelősségét a kancellár intézkedése vagy mulasztása befolyásolja. A külföldi példák is azt mutatják, hogy — mivel a működés és működtetés egymástól nem elválasztható — a kettős vezetés csak akkor valósul meg eredményesen, ha a két vezető legitimációja is azonos, azaz a kancellár kiválasztásban az intézményi autonómiának — a szenátus szerepének -— a visszaállítása a minimális mérték, valódi hatékonyság és eredményesség — a felelősség számon kérhető kimunkálása mellett — a rektor kancellár fölé pozicionálásával érhető el. Az a rendelkezés ugyanis, amely révén a rektor a kancellárt kiválasztó bizottság tagja lett, semmilyen valódi garanciát nem jelent az intézményi érdekérvényesítésben. Amíg az etikai felelősség kimunkálása intézményi, intézményösszességi hatáskör, a jogi keretek tisztázása már a kormány és a parlament hatásköre. Itt a felelősségi szabályok újragondolásához nélkülözhetetlen a vezetési struktúra és hatáskörök szabályozásának felülvizsgálata. A rektor egyszemélyi vezetői pozíciójának