Oldal 289 [289]
OCR
288 VEZETŐK, TESTÜLETEK, FELELŐSSÉG A FELSŐOKTATÁSI INTÉZMÉNYEKBEN hogy ezáltal is bizonyítsa, az intézmények képesek az autonómiával felelősen élni, és adott esetben a tudomány eszközeivel a jogalkotó számára is világossá tenni, hogy egyértelmű keretek, szabályok nélkül a meglévő jogi felelősségi rendszer sem képes célját betölteni. A felelősségszabályozás kimunkálása azért is elemi érdeke az intézményvezetésnek (elsősorban az akadémiai szférának), mert az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy a jogalkotó a rendszerszintű működési zavarokat (néhány kivételtől eltekintve) nem a felelősség oldaláról, hanem a vezetési struktúra felől közelítette meg, amely azt is eredményezte, hogy mindig megkísérelte a vezetést közvetve saját hatáskörébe vonni, ezáltal lényegében az autonómia területét mind intenzívebben zsugorítani. Egy egyedi, akár közös, az MRK támogatásával megvalósuló ,minimum?" etikai szabályozás ugyanis nem csupán a kormányzat esetleges erre irányuló megfontolásainak vehetné elejét, hanem jól láthatóan kifejezné az egyetemek és főiskolák, illetve rektoraik felelős intézményvezetésért való elkötelezettségét is. Amint láthattuk, a felsőoktatás problémája több dologban gyökerezik: a leggyakoribb érv a forráshiány, amelyet az állam vagy vitat, vagy pedig a felelőtlen gazdálkodással magyaráz; a másik az autonómiaértelmezés problematikája, amely szorosan összefügg az előzővel, továbbá álláspontom szerint lényeges — és eleddig kevéssé vizsgált — harmadik eredő a felelősségi szabályok kimunkáltságának hiánya. A fentieket összegezve és azokból kiindulva elengedhetetlennek — és ha nem is az egyetlen, de fontos feltételnek — tartom a felelősségi szabályok újragondolását: mind az egyszemélyi vezetés (rektor és akadémiai vezetők, kancellár és beosztott vezetői, hallgatói önkormányzati vezetők), mind a testületek — elsősorban a szenátus és a konzisztörium — tagjaira lebontott felelősséget rögzítő szabályok kidolgozását. Általánosságban — nem csupán az egyetemvezetői felelősség témakörére fókuszálva — is kijelenthető, hogy a jogszabályi háttér rendkívüli mértékben nehezíti a jogszerű és felelős intézményvezetést. Nyilván nemcsak a felsőoktatás területén, hanem általános elvárás a jogalkotóval szemben, hogy a társadalomirányítás eszközeként a megfelelő jogi ( jogszabályi) eszközt válassza meg, ott és olyan mértékben támaszkodjon arra, ahol és amilyen mértékben kell, és engedje más, adott esetben hatékonyabb irányítási eszközök érvényesülését. Mindezt pedig nem eseti érdekeitől indíttatva, ötletszerűen, hanem a történelmi előzményeket, a korszellemet és a társadalmi realitásokat is figyelembe véve, támaszkodva a jogi és jogalkotási kultúrára is, ellenkező esetben épp a jogalkotó tevékenysége vezet normazavarhoz, és ezáltal társadalmi zavarhoz.! Mindez a felsőoktatás területén azt jelenti, hogy a jogalkotónak tiszteletben kell tartania, sőt garantálnia kell az intézményi autonómiát, ennek keretei között a szabályozás lehetőségét is, ezért a kodifikációban a keretjellegű normákat célszerű preferálnia. A jelen felsőoktatási jogalkotásra az 4 Szabó Imre: 2012, i.m. 421.
