OCR
IV. AZ EGYETEMVEZETŐI FELELŐSSÉG DE LEGE LATA ÉS DE LEGE FERENDA 271 megakadályozására, amely egy utóbb szükségesnek mutatkozó döntés esetében érdemben veti fel a felelősség kérdését. Emellett a konzisztórium súlyánál fogva az egyetértési jog megadása — ha nem is szükségképpen eredményez pozitív döntést, de — erőteljesen befolyásolhatja a döntéshozót ebbe az irányba. Ezen sajátosságok mindenképpen azt tennék szükségessé, hogy a jogalkotó rendezze a konzisztóriumi tagok jogállását és felelősségét, de legalábbis biztosítva a tagok kiválasztásának, jogviszonyának és felelősségének transzparens és egyértelműen szabályozott mivoltát. Ennek keretében világos, egyértelmű és érdemi feltételeket (így különösen a felsőoktatás általában vett és az adott intézmény ismerete, az intézmény által folytatott oktatási, tudományos területen szerzett tapasztalatok, üzletei, piaci tapasztalatok) szükséges támasztani a konzisztóriumi tagsággal szemben. Egyúttal a kiválasztás folyamatába az intézményeket érdemben is be kell vonni. A testületi működés sajátos aspektusa a két egyszemélyi vezető felelősségére gyakorolt hatás. A hatályos törvényi konstrukcióban a szűkre szabott rektori hatáskör és a konzisztóriummal korlátozott kancellári hatáskör e két vezetőt gyakorlatilag mentesíti az érdemi felelősség alól, a testületi konstrukció a kancellár és konzisztórium esetében biztosítja, a rektor és a szenátus esetében részben ugyancsak biztosítja, részben bekódolja az intézményi működésbe a felelősségáthárítást. Ezért szükséges felülvizsgálni a vezető testületek (szenátus és konzisztórium) és a vezetők (rektor, kancellár) egymáshoz való viszonyát is, a hatásköröket világosan el kell különíteni, ki kell munkálni, hogy a testületek működése ne eredményezhesse a felelősség alóli menekülés eszközét. Döntési hatásköreik révén e testületek osztoznak az egyszemélyi vezető(k) felelősségében, illetve mentesítik őket e felelősség alól. Mindezek dacára érdemi felelősségük nem jelenik meg, a testületek tagjai lényegében minden következmény nélkül hozhatnak bármilyen döntést. Mindez lényegében azt eredményezi, hogy számos esetben a felsőoktatási intézményekben meghozott döntésekért senki sem számonkérhető. Mindezekre tekintettel szükséges lenne azoknak az eseteknek a számát korlátozni, amikor az egyszemélyi vezető felelősségét valamely testületre háríthatja. Összességében a testületek esetében szükséges lenne a törvényben kidolgozni, vagy legalábbis a szenátus számára előírni, hogy milyen feltételekkel (például intézményvezetői vagy korábbi testületi tapasztalat, az intézmény működésének és működésére vonatkozó szabályok ismerete) válhat valaki szenátusi taggá. Emellett indokolt megfontolni a szenátusi tagság esetére járó kompenzációk egységesítését (mindenképpen felszámolva annak lehetőségét, hogy a választott oktató-kutató tagok ingyenesen, míg a hallgatói önkormányzat delegáltjai akár juttatás fejében is lehetnek tagok). Emellett a testület (a szenátus) működési rendjében el kell határolni a két különböző típusú feladatkört, és ezt az eltérő eljárási szabályokban is érvényesíteni kell. A jelenleginél lazább szabályokat biztosítva a klasszikus kollegiális típusú,