Page 272 [272]
IV. AZ EGYETEMVEZETŐI FELELŐSSÉG DE LEGE LATA ÉS DE LEGE FERENDA 271
megakadályozására, amely egy utóbb szükségesnek mutatkozó döntés esetében
érdemben veti fel a felelősség kérdését. Emellett a konzisztórium súlyánál fogva az
egyetértési jog megadása — ha nem is szükségképpen eredményez pozitív döntést,
de — erőteljesen befolyásolhatja a döntéshozót ebbe az irányba. Ezen sajátosságok
mindenképpen azt tennék szükségessé, hogy a jogalkotó rendezze a konzisztóriumi
tagok jogállását és felelősségét, de legalábbis biztosítva a tagok kiválasztásának, jog¬
viszonyának és felelősségének transzparens és egyértelműen szabályozott mivoltát.
Ennek keretében világos, egyértelmű és érdemi feltételeket (így különösen a felső¬
oktatás általában vett és az adott intézmény ismerete, az intézmény által folytatott
oktatási, tudományos területen szerzett tapasztalatok, üzletei, piaci tapasztalatok)
szükséges támasztani a konzisztóriumi tagsággal szemben. Egyúttal a kiválasztás
folyamatába az intézményeket érdemben is be kell vonni.
A testületi működés sajátos aspektusa a két egyszemélyi vezető felelősségére
gyakorolt hatás. A hatályos törvényi konstrukcióban a szűkre szabott rektori
hatáskör és a konzisztóriummal korlátozott kancellári hatáskör e két vezetőt
gyakorlatilag mentesíti az érdemi felelősség alól, a testületi konstrukció a kancel¬
lár és konzisztórium esetében biztosítja, a rektor és a szenátus esetében részben
ugyancsak biztosítja, részben bekódolja az intézményi működésbe a felelősségát¬
hárítást. Ezért szükséges felülvizsgálni a vezető testületek (szenátus és konzisztó¬
rium) és a vezetők (rektor, kancellár) egymáshoz való viszonyát is, a hatásköröket
világosan el kell különíteni, ki kell munkálni, hogy a testületek működése ne
eredményezhesse a felelősség alóli menekülés eszközét. Döntési hatásköreik révén
e testületek osztoznak az egyszemélyi vezető(k) felelősségében, illetve mentesítik
őket e felelősség alól. Mindezek dacára érdemi felelősségük nem jelenik meg, a
testületek tagjai lényegében minden következmény nélkül hozhatnak bármilyen
döntést. Mindez lényegében azt eredményezi, hogy számos esetben a felsőoktatási
intézményekben meghozott döntésekért senki sem számonkérhető. Mindezekre
tekintettel szükséges lenne azoknak az eseteknek a számát korlátozni, amikor az
egyszemélyi vezető felelősségét valamely testületre háríthatja.
Összességében a testületek esetében szükséges lenne a törvényben kidolgozni,
vagy legalábbis a szenátus számára előírni, hogy milyen feltételekkel (például in¬
tézményvezetői vagy korábbi testületi tapasztalat, az intézmény működésének és
működésére vonatkozó szabályok ismerete) válhat valaki szenátusi taggá. Emellett
indokolt megfontolni a szenátusi tagság esetére járó kompenzációk egységesítését
(mindenképpen felszámolva annak lehetőségét, hogy a választott oktató-kutató
tagok ingyenesen, míg a hallgatói önkormányzat delegáltjai akár juttatás fejében
is lehetnek tagok).
Emellett a testület (a szenátus) működési rendjében el kell határolni a két kü¬
lönböző típusú feladatkört, és ezt az eltérő eljárási szabályokban is érvényesíteni
kell. A jelenleginél lazább szabályokat biztosítva a klasszikus kollegiális típusú,