Seite 326 [326]
ellenséges fellegvár irányába kezdtek ásni. (11) Hogy ne legyen fennakadás
a munkában, és ne is mindig ugyanazok dolgozzanak megszakadásig a föld alatt,
az ostromművek építőit hat csoportra osztotta. Hatóránként váltották egymást,
és nem hagytak fel a munkával sem éjjel, sem nappal, míg csak a fellegvárba
vezető alagút el nem készült.
20.
(1) A dictator, látva, hogy már kezében a győzelem, elesik ez a végtelenül gazdag
város, és a hadizsákmány felül fogja múlni mindazt, amit az összes eddigi há¬
borúban együttvéve szereztek (2) — mivel nem akarta magára vonni a katonák
haragját a zsákmány szűkmarkú elosztásával, sem a senaforok neheztelését pa¬
zarló bőkezűséggel —, levelet küldött a senazusnak: (3) a halhatatlan istenek kegye,
a maga intézkedései és katonái kitartása révén Veii hamarosan a római nép
hatalmába kerül; döntsék hát el, mi legyen a hadizsákmánnyal.
(4) Két vélemény között oszlott meg a senatus. Az egyik az idősebb Publius
Liciniusé volt. Ugy mondják, fia elsőnek őt kérdezte meg, mire így nyilatkozott:
tegyék közhírré a nép között, hogy aki a zsákmányból részt akar, (5) menjen
a veii táborba. A másik vélemény Appius Claudiusé volt, aki helytelenítve ezt
a példátlanul pazarló, igazságtalan és esztelen ajándékosztogatást, azt javasolta,
hogy ha már szerintük bűn lenne az ellenségtől szerzett pénzt a háborúkban
kiürült állampénztárnak juttatni, legalább fordítsák a katonák zsoldjára, és ezzel
könnyítsék a köznép adóterheit. (6) E jótétemény hatását — mondta — minden
háztartás egyformán megérezné; és így majd nem fogja a semmittevő városiak
fosztogatásra mohó keze elragadni a hős harcosokat illető jutalmat, hiszen ál¬
talában az veti magát a zsákmányra kevesebb lelkesedéssel, aki a fáradság és
veszély nehezét vállalta érte.
(7) Licinius azt hozta fel ellene, hogy mindig gyanú és gyűlölködés fog ta¬
padni ehhez a pénzhez, okot ad majd a vádaskodásra a köznép körében, lázon¬
gásokhoz és új törvényjavaslatokhoz vezet. (8) Mennyivel jobb volna ezzel az
ajándékkal újra megnyerni a köznép jóindulatát, segíteni az annyi évi adótól
kimerült és kifosztott embereken; hadd érezzék, milyen édes a zsákmánya annak
a háborúnak, amelyben majdnem egész életük eltelt. Nagyobb elégtétel és öröm,
ha ki-ki saját kezűleg viszi haza az ellenségtől szerzett zsákmányt, mint ha
másnak a kegyéből kapja meg annak sokszorosát. (9) Ami a dicíazort illeti —
mondta -, 6 el akarta kerülni a gyűlöletet és vádaskodást, ezért bízta a döntést
találtak rá, azt újra járhatóvá tették, és így jutottak be — ha nem is a fellegvárba, de a város
falain belülre.
325