Oldal 142 [142]
45.
(1) A római consulok szintén csakis a maguk erőitől, a maguk fegyvereitől féltek;
a legutóbbi háború igen rossz emlékű példája miatt rettegtek, hogy odáig fajul¬
hat a helyzet, hogy egyszerre két hadseregtől kell félniük. (2) Így hát táborukban
maradtak, nem mertek szembenézni a kettős veszedelemmel, gondolván: az idő
és a helyzet talán majd megenyhíti az indulatokat, és meghozza a józan belátást.
(3) Az ellenség azonban, a veiibeliek és a többi etruszk annál inkább sürgölődött.
Harcra ingerelték a rómaiakat: előbb odalovagoltak a tábor elé, és kihívást in¬
téztek hozzájuk, utöbb, mivel azok meg sem rezdültek, hol a cozsu/okat, hol
a hadsereget kezdték sértegetni. A belső viszályt — mondogatták — csak azért
találták ki, hogy félelmüket leplezzék. (4) A consulok inkább nem hisznek, mint
nem bíznak katonáikban. Ki látott még ilyen lázadást, hogy a fegyveresek szép
nyugodtan üldögélnek!
Mindezekhez hol igaz, hol valótlan kijelentéseket fűztek a római nép erede¬
tének új keletű voltáról. (5) Noha mindez a sánc tövében és a kapuk előtt hang¬
zott el, a consulok egykedvűen tűrték; a tapasztalatlan tömegnek azonban hol
a felháborodás, hol a szégyen dúlta fel a lelkét, és ez végre elterelte a figyelmüket
a belső bajokról. Nem akarták bosszulatlanul hagyni az ellenséget, de nem kí¬
vánták a sikert sem a senazusnak, sem a consuloknak; a külső és a belső ellenség
gyűlölete küzdött egymással a lelkükben. (6) Végül mégis győzött a külső, olyan
gőgösen és szemtelenül csúfolódott az ellenség. A katonák nagy számban ösz¬
szegyűltek a fővezér sátránál; csatát akartak, követelték, hogy adják meg a jelet
az ütkôzetre.! (7) A consulok összeültek, mintha mérlegelni akarnák a dolgot, és
hosszan tanácskoztak egymással. Harcolni akartak ők is, de leplezniük, fékez¬
niük kellett ezt a vágyukat, hogy ellenkezésükkel és késlekedésükkel még tovább
fokozzák a már úgyis fellelkesült katonaság harci kedvét. (8) Azt válaszolták hát,
hogy a helyzet még nem érett meg a cselekvésre, nincs még itt a csata ideje;
maradjanak csak a táborban. Majd kihirdették, hogy mindenki tartózkodjon az
összecsapástól; ha valaki a parancsot megszegve harcba bocsátkozik, azzal úgy
bánnak el, mint ellenséggel szokás. (9) Ezután szétoszlatták a tömeget, amelyben
annál erősebben lobogott a harci kedv, minél inkább azt hitte, hogy a consulok
nem akarják.
A hírre, hogy a consulok úgy döntöttek, nem vállalnak csatát, az ellenség még
harciasabbä vält. (10) Gyaläzkodäsuk büntetlen marad — gondolták -—, hiszen
a rómaiak nem mernek fegyvert adni a katonáik kezébe: a leghevesebb lázadás
várható, Róma hatalmának pedig vége. Ebben bizakodva ott futkostak a kapuk
előtt, csak úgy szórták a gyalázkodásokat; alig bírták ki, hogy meg ne támadják
! A jelet a csatára a fővezéri sátorra kitűzött piros zászlóval adták meg.
141