két fiára — őket küldte hát el az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál
is ismeretlenebb tengereken át Hellaszba. (7) Titus és Arruns útnak is indult;
kísérőül velük tartott Lucius Iunius Brutus, a király húgának, Iarguiniának a fia.
Ez az ifjú teljesen más egyéniség volt, mint amilyennek mutatta magát. Amikor
ugyanis értesült róla, hogy nagybátyja az állam vezető embereit, köztük az ő
testvérét is meggyilkoltatta, elhatározta, hogy nem fog személyével félelmet,
vagyonával pedig irigységet kelteni a királyban, és mivel a törvény védelmére
nem számíthat, a megvetésben keres biztonságot. (8) Ezért szántszándékkal
együgyűnek tettette magát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megrabolja, sőt
még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus melléknevet! — e név
leple alatt várakozott ez a nagy lélek, a római nép szabadítója, amíg el nem
érkezett az ő ideje. (9) Őt vitték tehát magukkal a Targuiniusok Delphoiba,
valójában inkább udvari bolondnak, mint kísérőjüknek. Azt mondják, Brutus
aranypálcát rejtett egy erre a célra kivájt somfa botba, és azt vitte ajándékba
Apollónak tulajdon jelleme burkolt jelképeként. (10) Miután megérkeztek, és
teljesítették apjuk megbízatását, a két királyfit elfogta a vágy, hogy megtudakol¬
ják, melyikükre száll majd Róma királysága. A barlang mélyéről állítólag ez
a válasz érkezett: , Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ifjak,
elsőnek csókolja meg az anyját."(11) A két Targuinius, hogy a Rómában maradt
Sextus tudomást ne szerezzen a válaszról, és ne pályázhasson a hatalomra, meg¬
parancsolta, hogy feltétlenül titokban kell tartani a dolgot, maguk között pedig
sorsot húztak, hogy Rómába visszatérve melyikük csókolhatja meg előbb az
anyját. (12) Brutus azonban úgy gondolta, a Pythia válasza másra céloz: úgy tett,
mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az minden
halandónak közös édesanyja. (13) Majd visszatértek Rómába, ahol épp teljes
erővel folyt a háborús készülődés a rutulusok ellen.
57.
(1) Az Ardeában lakó rutulusok népe — már amennyire akkoriban lehetséges
volt azon a vidéken - feltűnően gazdag volt. Épp ez volt a háború oka, mert
Róma királya, miután a középítkezések hatalmas kiadásai kimerítették a kincs¬
tárat, mindenáron arra törekedett, hogy újra meggazdagodjon, és a zsákmány
révén a népharagot is lecsillapíthassa; (2) a nép ugyanis nemcsak szokásos gőgje
miatt neheztelt az uralkodóra, hanem azért is, mert az régóta a kézműves mes¬
terek melletti, rabszolgához illő segédmunkára kényszerítette őket. (3) A róma¬
iak megpróbálták Ardeát egyetlen rohammal bevenni. Amikor ez nem sikerült,
ostromzárral és erődítésekkel kezdték szorongatni az ellenséget. (4) Ebben az