OCR
főbb vonásai, tehát jórészt az 6 révén ,kanonizälédtak” az eredet mondai tôrténetei. À mű görögül íródott, aminek két fő oka lehetett. Az egyik, hogy Fabius a római prózairodalom kezdeténél áll, és ennek a tipikusan görög műfajnak, a történetírásnak ekkor még hiányzott a latin nyelve, ,szakszókincse". A másik ok: a megcélzott olvasóközönség nyelve is görög volt. A 3. század elején Itáliából a világpolitikába kilépő Róma egyre intenzívebb kapcsolatba került nemcsak a diadokbosz-dinasztiák udvaraival, hanem a hellenisztikus kultúrával is. Hamar szembesülnie kellett avval, hogy a civilizált világban a városoknak és a királyságoknak történelmük és történetíróik vannak. Még közvetlenebb tapasztalat ennek a történelemnek a diplomáciai kapcsolatokban is megnyilvánuló propagandaértéke: a görög világ például az első pun háború történetét csak Karthágóbarát görög szerzők révén ismerhette. Ezen a helyzeten csak görög nyelvű tekercsekkel lehetett változtatni. Természetesen Fabius Pictor római olvasóira is gondolt, de míg a kortárs színház már nagy tömegekhez eljutott Rómában, a történelmet ekkor nem sokkal többen olvashatták (illetve élvezhették felolvasásokon), mint ahányan megpróbáltak , belekerülni", és a hatalmi elit, a római arisztokrácia ekkor már jól tudott görögül. A görög nyelv a Fabiust követő szerzőknél is megmaradt, de a második század közepén a Római Birodalom már volt olyan erős a Mediterráneum keleti felében, hogy rábízhassa a görög olvasókat a Róma-barát görög szerzőkre, illetve a római irodalom is megerősödött annyira, hogy ezt a területet is meghódítsa a latin nyelv. Az első latinul író szerző Cato, a kor meghatározó politikusa, akit majd újabb és újabb szerzők követnek, hogy már latinul megírják újra és újra a Város történetét a saját jelenükig. Közülük csak azokat az 1. századi szerzőket emeljük ki, akiket Livius gyakorta felhasznált: Valerius Antiast, Claudius Quadrigariust és Coelius Antipatert. A 2. század végétől kezdve az annales mellett megjelennek más történetírói műfajok is, például a történelem egyes szakaszait feldolgozó , monográfiák". Livius bizonyára ezek közül is sokat a kezébe vett, mint ahogy az igynevezett antiquarius (a régi szavakat, kultuszokat, szokásokat kutató és magyarázó régiségbúvár) irodalomra is támaszkodott. Egyik legfontosabb forrása azonban a görög Polübiosz volt. A Livius-kutatás egyik központi problémája a szerző forráshasználata. Fennmaradt könyvei alapján úgy tűnik, alapvetően történetíró elődeitől merítette az információit, és elsődleges forrásokat, dokumentumokat csak ritkán használt. A leghíresebb dokumentum, amelyről igazolható, hogy Livius támaszkodott rá, az a senatusi rendelet (senatus consultum), amely 186-ban szigorúan korlátozta az akkoriban Itáliában elterjedt Bacchus-kultuszt. Sokszor nyilvánvalóan csak egyetlen korábbi történetírót követ, de néha szembesít egymással különböző véleményeket. Ugyanakkor a források ilyen egybevetése sem annyira az igazság