Oldal 533 [533]
(22) Végül engedett Massinissa kérésének, hogy bízza Scipióra a döntést, hogy
Sophoniba a két király közül melyiknek a sorsában osztozzon; így csak Syphaxot
és a többi foglyot küldte el, majd Massinissa segítségével hódoltatta Numídia
többi, királyi helyőrséggel megerősített városát.
13.
(1) Amikor megérkezett a hír, hogy Syphaxot a táborba hozzák, az egész sokaság
kicsődült, mint valami látványos diadalmenetre. (2) Ő maga haladt legelöl, lánc¬
ra verve, utána az előkelő numidák csapata. Ekkor ki-ki, amennyire csak tudta,
magasztalni kezdte Syphax nagyságát, népének hírnevét, hogy így növeljék saját
győzelmük dicsőségét, mondván: (3) Ez az a király, akinek méltóságát oly nagy¬
ra tartotta a földkerekség két leghatalmasabb népe, a római és a karthágói, (4)
hogy hadvezérük, Scipio otthagyta hadseregét és provinciáját, Hispániát, és két
ötevezősoros hajón átkelt Afrikába, hogy elnyerje az ő barátságát," (5) Hasdrubal,
a punok fővezére pedig nemcsak hogy maga is felkereste őt királyságában, de
még leányát is hozzáadta feleségül. Így Syphax egyszerre két hadvezért tartott a
markában, egy punt és egy rómait. (6) Ahogy a halhatatlan istenek békéjét
mindkét fél állatáldozatokkal próbálta kieszközölni, éppúgy törekedtek mind¬
ketten az ő barátságára is. (7) Hatalma már akkorára növekedett, hogy Massinis¬
sát is elűzte a birodalmából, és az csak azért maradt életben, mert halálhírét
keltették, és erdei búvóhelyén vadállatok módjára rablásból tengette életét.
(8) A királyt, akit így magasztalt a körülötte álló tömeg, Scipio fővezéri sát¬
rába vezették. Scipio is megrendült, összehasonlítva a férfiú hajdani szerencsé¬
jét a jelenlegivel, kiváltképp amikor eszébe jutott vendégbarátságuk, kézszorítá¬
suk, hivatalos és személyes szerződésük. (9) Ugyanezek az emlékek bátorították
fel Syphaxot, amikor legyőzőjével beszélt.
Scipio kérdésére, hogy mit forgatott a fejében, amikor nemcsak felmondta a
szövetséget Rómával, de még háborút is indított ellene, (10) azt bizonygatta,
hogy hibázott és elvesztette az eszét, de nem akkor, amikor fegyvert ragadott a
római nép ellen, hanem jóval korábban. Ez már nem a kezdete volt őrültségének
— mondta -, hanem végső következménye. (11) Akkor bolondult meg, akkor
száműzte a lelkéből a személyes vendégbarátság és a hivatalos szerződés minden
emlékét, amikor karthágói asszonyt vitt a házhoz. (12) Azoknak a lakodalmi
fáklyáknak a lángja hamvasztotta el az ő palotáját. Az a fúria, az az istenátka
térítette el és cserélte ki az ő lelkét mindenféle gonosz csábítással, és addig nem
nyughatott, amíg saját kezűleg nem adta rá az istentelen fegyvereket vendége és
barátja ellen. (13) De végső nyomorúságában az nyújt vigaszt számára, hogy ez
! Vö. XXVIII. 17.
532