Page 444 [444]
OCR
a táborba, akiket maga Scipio küldött. (4) Először acsarkodva fogadták őket, később azonban, amikor ezek barátságos szavakkal megnyugtatták régi ismerőseiket, akikkel találkoztak, megenyhült a hangulat. (5) Először a sátrakat járták körbe, majd a főtéren és a fővezéri sátor előtt, ahol beszélgető csoportokat láttak, megszólították az embereket, inkább csak tudakolva hirtelen megvadulásuk okait, de nem vádolva őket a történtekért. (6) A legtöbben azt panaszolták, hogy nem kapták meg időben a zsoldjukat, és hogy abban az időben, amikor Iliturgi lakói elkövették gazságukat, a két hadvezér és seregük pusztulása után az ő hősiességük védte meg a római nevet és tartotta meg a provinciát, most pedig az iliturgibeliek megkapták ugyan megérdemelt büntetésüket, őket bezzeg senki nem jutalmazza meg derék helytállásukért. (7) A íribunusok erre azt felelték, hogy panaszuk jogos, közölni is fogják a fővezérrel, és kifejezték örömüket, hogy semmi elkeserítőbb és jóvátehetetlenebb sérelmük nincs; az istenek kegye folytán Publius Scipio és az állam egyaránt olyan helyzetben van, hogy le tudja róni háláját. (8) Scipio megszokta a háborút, de a lázadások viharaiban nem volt tapasztalata. Aggasztotta a helyzet, nehogy akár a sereg túllépje a határt a fegyelmezetlenségben, akár ő a büntetésben. (9) Ezért elhatározta, hogy egyelőre továbbra is kesztyűs kézzel bánik velük. Pénzbehajtókat küldött a környékbeli, adófizetésre kötelezett városokba, és így a katonákban reményt keltett, hogy hamarosan megkapják zsoldjukat. (10) Egyszersmind elrendelte, hogy a katonák gyülekezzenek Uj-Karthagéban zsoldjuk átvételére, csapatonként vagy mindnyájan együtt, ahogy akarják. (11) A már magától is csillapodó lázadás teljesen hamvába holt, amikor a felbolydult Hispániában hirtelen beállt a nyugalom: Mandonius és Indibilis arra a hírre, hogy Scipio él, feladta tervét, és visszatért saját területére. (12) De nem is akadt többé polgártársuk vagy idegen, akit esztelen szándékuknak megnyerhettek volna. (13) Miután minden oldalról meghányták-vetették a dolgot, nem találtak más megoldást, csak azt — bár veszedelmes terveik után ez nem volt egészen biztonságos visszaút —, hogy rábízzák magukat a fővezér jogos haragjára vagy talán még remélhető megbocsátására. Hiszen — gondolták — megbocsátott ő már olyan ellenségeinek is, akiket fegyveres harcban vert le. (14) Az ő lázadásuk során senkinek a haja szála sem görbült meg, nem történt semmi kegyetlenség, tehát ők sem érdemelnek kegyetlen megtorlást. Ilyen az emberi természet: nem megy a szomszédba ékesszólásért, ha saját bűnét kell mentegetnie. (15) A katonák csak azt nem tudták eldônteni, hogy a zsoldért cohorsonként vagy mindannyian együtt menjenek-e. Végül azt látták biztonságosabbnak, hogy együtt mennek. 443
