Oldal 98 [98]
OCR
már majdnem egyetlen csatasorrá forrt össze, és így indult az ellenségre, amikor a punok visszavonulót fújtak — Hannibal nyíltan beismerte, hogy Minuciust ugyan legyőzte, de Fabiusszal szemben alulmaradt. (7) Amikor a váltakozó hadiszerencse jegyében eltelt nap után visszatértek táborukba, Minucius összehívta katonáit, és így szólt hozzájuk: (8) , Sokszor mondták már nekem, katonák, hogy azt a férfit illeti az elsőség, aki önállóan el tudja dönteni, mi a leghasznosabb, és utána az a második, aki megfogadja a jó tanácsot; aki viszont nem képes sem helyesen dönteni, sem hallgatni az okos szóra, az a legostobább. (9) Ha már nekünk nem adatott meg az értelem és a belátás legmagasabb foka, érjük be a második, a középső hellyel, és mialatt a parancsolás művészetét tanuljuk, tegyük fel magunkban, hogy engedelmeskedünk a bölcsebbnek. (10) Egyesítsük hát táborunkat Fabiuséval, és ha majd hadijelvényeinket odavittük fővezéri sátrához, én atyámnak fogom őt szólítani, amit meg is érdemel nagyságáért és velünk gyakorolt jótéteményéért, (11) ti pedig a katonákat, akiknek fegyvere és jobbja az imént megvédelmezett benneteket, üdvözöljétek pártfogóitokként — és akkor ezen a napon legalább annyi dicsőséggel gyarapodtunk, hogy hálásak vagyunk megmentőinknek." 30. (1) Ezután megadta a jelet, és elhangzott a parancs, hogy szedelődzködjenek. Felkerekedtek, és menetoszlopban a dictator táborába vonultak, Fabius és környezete nagy csodálkozására. (2) Miután hadijelvényeiket elhelyezték a fővezéri emelvény előtt, a lovassági főparancsnok előlépett, atyjának szólította Fabiust, és amíg katonái egész serege is pártfogóiként üdvözölte a köréjük özönlőket, így szólt hozzá: (3) , Szüleimnek, dictator, akikkel az imént egy sorba helyeztelek, amennyire a nyelv képes rá, csak a magam életét köszönhetem, neked azonban nemcsak saját megmaradásomat, hanem összes katonámét is. (4) Ezért én vagyok az első, aki elévültnek és érvénytelennek nyilvánítom a néphatározatot, amellyel engem inkább megterheltek, mint megtiszteltek, és — legyen ez szerencsés nekem, neked és seregeidnek, a megmentettnek és a megmentőnek — visszatérek a te parancsnokságod és jósjeleid alá, és visszaidom neked ezeket a hadijelvényeket és légiókat. (5) Te pedig, kérlek, ha megbocsátasz, hagyj meg engem lovassági főparancsnoknak, és katonáimat? mind tartsd meg saját rangjukban!” (6) Kezet fogtak egymással, és miután feloszlatták a gyűlést, ismerős és ismeretlen katonák szívélyes vendégszeretettel hívták meg magukhoz egymást. Így vált ez a nemrég még igencsak szomorúnak és majdnem átkozott emlékűnek ígérkező nap az öröm napjává. 97
