Seite 98 [98]
már majdnem egyetlen csatasorrá forrt össze, és így indult az ellenségre, amikor
a punok visszavonulót fújtak — Hannibal nyíltan beismerte, hogy Minuciust
ugyan legyőzte, de Fabiusszal szemben alulmaradt.
(7) Amikor a váltakozó hadiszerencse jegyében eltelt nap után visszatértek
táborukba, Minucius összehívta katonáit, és így szólt hozzájuk: (8) , Sokszor
mondták már nekem, katonák, hogy azt a férfit illeti az elsőség, aki önállóan el
tudja dönteni, mi a leghasznosabb, és utána az a második, aki megfogadja a jó
tanácsot; aki viszont nem képes sem helyesen dönteni, sem hallgatni az okos
szóra, az a legostobább. (9) Ha már nekünk nem adatott meg az értelem és a
belátás legmagasabb foka, érjük be a második, a középső hellyel, és mialatt a
parancsolás művészetét tanuljuk, tegyük fel magunkban, hogy engedelmeskedünk
a bölcsebbnek. (10) Egyesítsük hát táborunkat Fabiuséval, és ha majd hadijel¬
vényeinket odavittük fővezéri sátrához, én atyámnak fogom őt szólítani, amit
meg is érdemel nagyságáért és velünk gyakorolt jótéteményéért, (11) ti pedig a
katonákat, akiknek fegyvere és jobbja az imént megvédelmezett benneteket,
üdvözöljétek pártfogóitokként — és akkor ezen a napon legalább annyi dicső¬
séggel gyarapodtunk, hogy hálásak vagyunk megmentőinknek."
30.
(1) Ezután megadta a jelet, és elhangzott a parancs, hogy szedelődzködjenek.
Felkerekedtek, és menetoszlopban a dictator táborába vonultak, Fabius és kör¬
nyezete nagy csodálkozására. (2) Miután hadijelvényeiket elhelyezték a főve¬
zéri emelvény előtt, a lovassági főparancsnok előlépett, atyjának szólította Fabiust,
és amíg katonái egész serege is pártfogóiként üdvözölte a köréjük özönlőket,
így szólt hozzá: (3) , Szüleimnek, dictator, akikkel az imént egy sorba helyezte¬
lek, amennyire a nyelv képes rá, csak a magam életét köszönhetem, neked azon¬
ban nemcsak saját megmaradásomat, hanem összes katonámét is. (4) Ezért én
vagyok az első, aki elévültnek és érvénytelennek nyilvánítom a néphatározatot,
amellyel engem inkább megterheltek, mint megtiszteltek, és — legyen ez sze¬
rencsés nekem, neked és seregeidnek, a megmentettnek és a megmentőnek —
visszatérek a te parancsnokságod és jósjeleid alá, és visszaidom neked ezeket a
hadijelvényeket és légiókat. (5) Te pedig, kérlek, ha megbocsátasz, hagyj meg
engem lovassági főparancsnoknak, és katonáimat? mind tartsd meg saját rang¬
jukban!”
(6) Kezet fogtak egymással, és miután feloszlatták a gyűlést, ismerős és isme¬
retlen katonák szívélyes vendégszeretettel hívták meg magukhoz egymást. Így
vált ez a nemrég még igencsak szomorúnak és majdnem átkozott emlékűnek
ígérkező nap az öröm napjává.
97