Oldal 298 [298]
OCR
Töredékek 59. Titus Livius azt mondja, Cicero nem gondolkodott azon, felülvizsgálja-e írói munkásságát,! sőt szerinte nem is volt ra ideje. Igy ir ugyanis (Titus Liviust idézem): „Marcus Cicero mär a ¢riumvirek érkezésekor eltávozott a Városból, mert meg volt győződve arról — ami igaz is volt —, hogy őt éppen úgy nem mentheti meg senki Antonius bosszújától, mint Cassiust és Brutust Caesarétól. Először tusculumi birtokára menekült, majd innen mellékutakon továbbindult formiaebeli jószágára, hogy Caietában hajóra szálljon. Többször is kifutottak a nyílt tengerre, de hol az ellenszél hajtotta őket vissza, hol ő maga nem bírta a hullámoktáól céltalanul ide-oda dobált hajó hánykolódását. Végül már utálta a menekülés, sőt az élet gondolatát is, úgyhogy visszatért feljebb fekvő birtokára, amely valamivel több mint egy mérföldnyire volt a tengertől. , Hadd haljak meg inkább — mondta — hazámban, amelyet annyiszor megóvtam már!" Köztudott, hogy szolgái készen álltak bátran és hűségesen küzdeni érte, de ő maga kérte, hogy tegyék le gyaloghintóját, és fogadják nyugodtan, amit a mostoha sors rájuk kényszerít. Kihajolt a gyaloghintóból, és mozdulatlanul odatartotta a nyakát, így vágták le a fejét. A katonák azonban ostoba kegyetlenségükben nem érték be ennyivel: levágták a két kezét is, gyalázkodva, amiért Antonius ellen írt velük beszédeket. [gy aztán elvitték a fejét Antoniusnak, ő pedig a két kéz közé téve kirakatta a szószékre, ahonnan Cicero consulként, majd még többször mint volt consul — abban az évben éppen Antonius ellen — úgy szokott beszélni, hogy emberi hang ékesszólását így még sohasem csodálták hallgatói. Polgártársai alig bírták levágott tagjaira emelni könnyes szemüket." (Idősebb Seneca: Tanácsadó beszédek VI. 16-17) 60. Valahányszor a történetírók elbeszélik egy-egy nagy ember halálát, szinte mindig hozzáfűznek egy összegzést életútjáról, és mintegy halotti beszéddel búcsúztatják. Ezt Ihuküdidész csak néhány alkalommal tette meg, Sallustius szin! Az idősebb Seneca itt a tanácsadó mintabeszédek egyik jellemző alaphelyzetét tárgyalja: Cicero azon gondolkodik, elégesse-e a M. Antonius ellen irt Philippicdkat, hogy igy eszközölje ki Antonius bocsánatát és saját életben maradását. A szónoknövendékeknek ebből a helyzetből kiindulva kellett fiktív tanácsadó beszédeket fogalmazniuk, hogy , segítsenek Cicerónak dönteni". 297
