elfogják és Rómába küldik, végül futni hagyták hajójával együtt. (8) Ezután
kezdődött meg a vita a király követeivel a földterület ügyében. A karthágóiak
egyrészt a határok jogán védték álláspontjukat, (9) mondván, ez a föld azokon
a határokon belül fekszik, amelyekkel Publius Scipio a győzelem után megszab¬
ta a karthágói felségterület kiterjedését. Másrészt arra hivatkoztak, hogy ezt a
király is elismerte: (10) amikor üldözőbe vette az országából menekülő Aphtirt,
aki a numidák egy részével Küréné környékén kószált, szívesség gyanánt kérte
tőlük, hogy engedjék átvonulni ezen a vidéken — nyilván annak tudatában, hogy
az egyértelműen Karthágó fennhatósága alá tartozik.
(11) A numidák viszont igyekeztek bebizonyítani, hogy a Scipio határkije¬
löléséről szóló állításuk színtiszta hazugság. Másrészt pedig — mondták —, ha az
ember megvizsgálja a karthágóiak jogigényének valódi eredetét, van-e akár egy
talpalatnyi saját földjük Afrikában? (12) Idegenből jöttek ide, és csak szívesség¬
ből kaptak egy akkora területet, amekkorát egy ökör felhasogatott bőrével be
lehetett keríteni, hogy erődített várost építsenek rajta.. Amennyivel túllépték
eredeti telephelyük, a Bursa? határait, azt mind erőszakkal és jogtalansággal
szerezték. (13) A most szóban forgó földről sem tudják bizonyítani, hogy kez¬
dettől fogva mindig is az övék volt, de még azt sem, hogy hosszú időn át birto¬
kolták. Erre a földre, ahogy alkalmuk adódott, hol ők támasztottak igényt, hol
a numida királyok, és mindig az tartotta hatalmában, akinek nagyobb volt a
katonai ereje. (14) A senatus hagyja csak a helyzetet a régiben, ahogy akkor is
volt, amikor a karthágói nép még nem volt a rómaiak ellensége, sem a numida
király a szövetségesük és barátjuk; és ne lépjen közbe, hadd legyen a terület azé,
aki meg tudja tartani.
(15) A senatus úgy döntött, hogy mindkét fél követségének azt válaszolják:
megbízottakat küldenek Afrikába, hogy ott helyben döntsék el a karthágói nép
és a király között folyó vitát. (16) Publius Scipio Africanust, Gaius Cornelius
Cethegust és Marcus Minucius Rufust küldték el, akik meghallgatták az érveket,
megszemlélték a helyzetet, majd anélkül, hogy bármelyikük javára döntöttek
volna, függőben hagyták az ügyet. (17) Hogy maguktól döntöttek-e így, vagy
így szólt a megbízatásuk, kérdéses; az viszont bizonyos, hogy pillanatnyilag az
a megoldás látszott megfelelőnek, ha nem foglalnak állást, inkább hagyják őket
viszálykodni. (18) Ha nem így lett volna, Scipio, aki jól ismerte a körülményeket,
és mindkét féllel szembeni érdemeinek köszönhetően megvolt a tekintélye is,
egyetlen biccentéssel megoldhatta volna a vitás helyzetet.