Page 157 [157]
OCR
156 VIII. VARIÁCIÓK AZ OKTATOK SZAKMAI FEJLODESENEK... nak egymással, egymástól és egymásról is. A gyakorlatközösségek létrejöttéhez alapvetően három elemre van szükség: egy területre, egy közösségre és egy gyakorlatra (Wenger 1998; Rapos, Gaskó, Kálmán Mészáros, 2011; Mercieca 2017; 2. fejezet). A közös érdeklődési terület az, ami elindítja a gyakorlatközösséget, a közösséghez tartozás az, ami fenntartja, s ahogy a gyakorlatközösség fejlődik, úgy alakul ki a sajátos arculatú, egyediséget tükröző közös gyakorlata. A közös gyakorlat alakulása során pedig megjelennek az eredmények tárgyiasult változatai (reification) is: például az egyéni és közösségi történetek sikerei, jó gyakorlatok, projektek, közösen tervezett képzési programok. A felsőoktatási gyakorlatközösségekre különösen jellemző a kölcsönös tanulás, a tudásintenzív gyakorlat, a szakmai tanulás folytonos jelenléte, az egyszerre több gyakorlatközösséghez tartozás (pl. akár intézményen átívelő kutatói és egy adott képzéshez kötődő közösséghez tartozás), a strukturáltabb jelleg, ami jelentheti azt, hogy felülről jövő kezdeményezésként, nem teljesen önkéntes alapon indul, facilitátor jelenlétével működik. (Cox k McDonald, 2017; bővebben még 2. fejezet 2.2. részében.) A hazai felsőoktatási gyakorlatban a tanulást, oktatásfejlesztést középpontba állító gyakorlatközösségek , építése, támogatása egyelőre nem vált központi elemmé, tudatosan kiaknázott megközelítéssé. Ráadásul kevés kutatás foglalkozott az oktatöközössegek együttmüködesevel, tanuläsäval (Tökos & Kovacs, 2015; Kälmän, Tynjälä & Skaniakos, 2020). Mindezert a hazai gyakorlatban az oktatói közösségek tanulásának értelmezéséhez egy olyan elméletet használunk, ami a közösségben való tanulás médjat tipizalja (Wenger, White & Smith, 2010). Wenger és munkatársai (2010) a közösség tipizálására az orientáció kifejezést vezették be, mely alatt a tevékenységek és kapcsolatok olyan tipikus mintázatát értik, ami által a tagok a közösséget megtapasztalják. A közösségek gyakorlatának megfigyelése során kilenc fő orientációtípust tudtak azonosítani, melyek nem egymást kizáró kategóriák. Inkább azt lehet mondani, hogy minden közösségnek — akár személyes, akár online — megvan a domináns orientációja, ami ráadásul a közösség, a tagok változásával, maga is folyamatosan alakul, átalakul. A következő orientációkat azonosították az alapján, hogy mi a központi szervező eleme a közös tevékenységeknek, kapcsolattartásnak: (1) oktatói értekezletekre fókuszáló, (2) nyitott, informális, egymáshoz lazán kapcsolódó beszélgetésekre épülő, (3) projektközpontú, ami közös eredmények létrehozására vagy problémák megoldására szerveződik, (4) tartalom orientáció, amikor a tagok alapvetően anyagokat, forrásokat osztanak meg egymással, (5) szakértelem és külső vagy belső szakértők bevonására építő, (6) kapcsolatépítésre fókuszált, aminél a bizalomépítésre, egymás kölcsönös megismerésére, networkingre helyezi a hangsúlyt, (7) egyéni részvételre épülő, ahol a közösség minden tagja más módon, más mértékben vesz részt a közösség gyakorlatában, (8) a közösség tudatos fejlesztésére irányuló, (9) a kontextus kiszolgálása, nem a közösség tagjainak tanulásán van a hangsúly, hanem hogy a külső elvárások
