Oldal 47 [47]
7. A BESZÉDAKTUSOK
Austin a beszédaktusokat megkísérelte csoportokba rendezni, ezek
azonban valójában inkább igecsoportosítások, mint aktustípusok:
s — ítélkezők, pl. felment, olvas, tekint, értelmez, becsül, besorol,
elemez;
s — végrehajtók, pl. kinevez, kiközösít, degradál, hagyományoz,
sürget, bejelent, semmissé tesz, fellebbez;
s — elkötelezők: ígér, felvállal, aláír, szerződik, szavato, pártfogol,
elnevez;
s — viselkedők, pl. bocsánatot kér, köszönetet mond, üdvözöl,
elvitat;
s bemutatók, pl. állít, tagad, informál, kérdez, szán, értelmez,
belekezd.
Bár az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy csak a nyelvi közlések egy
részek kapcsolható beszédaktusokhoz, létezik egy olyan elgondolás is,
mely szerint tulajdonképpen minden konstatív mondat is értelmezhető
úgy, mintha egy rejtett performatív hipermondat (Én mondom, hogy...)
állna mögötte, például: Én mondom, hogy ma nem esik az eső.
7.2. SEARLE: A BESZÉDAKTUS-ELMÉLET
ÁTDOLGOZÁSA
Austin tanítványa, John R. Searle, három meghatározó ponton is átala¬
kította és továbbfejlesztette mestere elgondolásait.
Az első ezek közül az volt, hogy úgy vélte, a beszédaktust részét alkotó
három aktus közül az illokúciós aktus a lényeges, mert ez adja a tényleges
beszédaktus célját. Ez mindig két részre bontható fel: a propozicionális
tartalmat jelölő (ezt p-nek rövidítette) és az illokúciós erőt jelölő
részre/indikátorra (F). Ilyen módon minden beszédaktus képlete így
adható meg: F(p).
Például az Ígérem, hogy megszabadítalak a terheidtől mondatban az
ígérem az F, a megszabadítalak pedig a p rész.
Searle második újítása az indirekt (közvetett) és direkt (közvetlen)
beszédaktusok megkülönböztetése volt. Ez nem azonos Austin explicit
és implicit beszédaktusaival, mivel itt nem a performatív ige meg(nem)
jelenésén van a hangsúly, hanem a szándékolt és a szó szerinti jelentés
eltéréséről az egyik és azonosságáról a másik esetben. Vagyis az indirekt
+ 46 +»