Oldal 106 [106]
OCR
À DÉL-DUNANTÉLI PUSZTA (1683-1735) TÂJREKONSTRUKCIOJA 105 tek el. Ez a hatarhasznalati mintázat a régi falvak esetében a 18. század végéig is életben lehetett, míg a telepes falvaknál jellemzően a geometrikus térfelosztás érvényesült. A falvak belső szántóövezete, és a kerti földek permanens használatban lehettek. A távolabbi, erdők közt lévő szántókról már nem mondható el ugyanez. Itt bizonyosan parlagoltak, vagyis bizonyos időszakonként hagyták, hogy az erdő felnőjön, majd égetéses irtásos módszerrel eltakarították róla a bozótot, ami a nehéz műveletű, agyagos termőföldeken a tápanyag-utánpótlást is biztosította. A kontinuus falvak által használt harmadik övezet az elpusztult falvak határa volt. A távolabbi, olykor félnapi járóföldre eső puszták területén magánbirtoklású, szabadfoglalásos földhasználat terjedt el. A török kiűzése után ezeken a területeken csak kilencedet fizettek, a tizedfizetéstől mentesültek. Természetesen nemcsak a szántókat, hanem a puszták rétjeit és erdeit is művelték, amiért boglyapénzt és makkbért fizettek a földesúrnak, a puszták után járó pénzt vagy terményt a török világban a térség falvait birtokló pécsi és nádasdi szpáhiknak adták. A mintaterület déli falvainak sajátságos, perzisztens mezőgazdasági elemeként értékelhetjük a középkorban kialakított hegyi szántóföldeket (Egregy, Vaszar, Kárász), melyek folytonos használatban lehettek, és irtás útján épp a 18. század elején bővítették őket. Egyik-másikra a megszakított használat is jellemző lehetett, vagyis a középkori használat után beerdősülés, majd a 18. században újra szántófölddé alakítás következett (például az egykor Kéthelyhez tartozó egregyi Csonka-hegy lehetett ilyen). A középkorban jellemzően , keréknek" nevezett, irtással keletkezett földek jellegzetessége a hosszú, dombhátakhoz igazodó szalagszerű kiképzés, de jellemző rájuk a csekély meredekség is. A vizsgált területen létesült telepes falvak esetében a szabadfoglaläsos földhasználatnak kisebb jelentősége volt. A letelepedés utáni években még egalitáriusabb módon, osztás útján történt a földhasználat, például a nagyhajmási és bikali horvátok esetében, akik ideérkezésükkor igásállattal sem rendelkeztek. Az első telepes generáció életében alakulhatott csak ki valamiféle gazdasági és társadalmi tagolódás. Ideig-óráig tehát a Wellmann Imre által leírt, 18. század elejére nézve általánosnak tekintett, földközösségi alapú fölművelés lehetett érvényben. Azonban a földesurak visszatértével, és a birtokok szorosabb felügyeletével igen hamar kialakult a feudalizmusban szokványos földesúr — úrbéres viszonyrendszer, annak minden velejárójával, a telki alapú adózással, nyomásos határhasználattal, az igaerőn alapuló üzemviteli tagolódással (házatlan zsellér, házas zsellér, jobbágy). Mind a telepes, mind pedig a régi falvakra jellemző volt, hogy a nagyobb erdőirtásokat közösségi összefogással vitték végbe. Így nem egyéni birtoklású, 95 A perzisztens és reliktum elemekről: Ilyés 2007. 94 A 18. század eleji állapotokra nézve irányadó munka: Wellmann 1979: 11-22.
