A puszta eredetileg elpusztult földet jelentett, elhagyott települések határát és
belterületét. A pusztasággá, pusztává vált földek a török kori (1526—1686) háborúk
hatására szaporodtak el Magyarországon." A falvak elpusztulását eredményező
folyamatot a magyar tudomány pusztásodásnak nevezi, melyet két korszakra
oszt. A településpusztulás első szakasza a 14—15. századra tehető, amit korai vagy
első pusztásodás néven tárgyal. A pusztásodás hátterében Európa más térségeit
is jellemző tényezők, főként járványok, negatív éghajlati változások és ezek kö¬
vetkeztében kitört éhínségek álltak, melyek a falusi népesség megfogyatkozását
és városokba vándorlását idézték elő." A jelenség elsősorban a Magyar Alföldön
mutatható ki, legalábbis az eddigi kutatások szerint a tanulmány tárgyát képező
Dél-Dunántúlon nem okozott számottevő változást." A pusztásodás második
korszaka a török hódításhoz kapcsolódik. A mohäcsi csatavesztest (1526), Buda
(1541) és a Dél-Dunántúl (1543-45) elfoglalását követően a mai Magyarország több
mint fele birodalmak közti ütközőterületté, peremvidékké, másként fogalmazva
olyan állandósult frontierré vált, ahol falvak ezrei sorvadtak el és pusztásodtak."
Ilyen módon a puszta nem egy építkező, a gazdaság és a műveltség emelkedését
hozó korszakban gyökeredzik, hanem egy kifejezetten dekadens, a korábban ott
élt emberek és struktúrák pusztulását hozó időszak hagyatékának tekinthető. Még
akkor is így van ez, ha egyfajta dialektika is érvényesült és a pusztulás korában,
időről időre újranépesedés is bekövetkezett. A 19. századi romantikus festménye¬
ken megcsodálható magyar puszta áttételesen jelent tájképet, növényzetet, és a
táj képét fenntartó gazdasági tevékenységeket, főként rideg állattartást és pász¬
torkultúrát. Ezek mondhatni a rárakódott, életmóddal összefüggő táji jellemzők.