OCR
AZ APRO DESCARTES- ES AZ APROLEKOS CARDANO-FEJEZET Érdemes azt is fölidézni, hogy Dilthey az önéletírások kontextusában vezeti be a kategóriákat, amelyeket alkalmasnak vél ama véges emberi szellem életének megfelelő megértésére, aki megtapasztalja, majd igyekszik fogalmilag is megragadni önmagát, s aki még később elbeszéli, amit talált s megalkotott, és mindezt alapvetően másként, mint ahogyan a természettudományos közlemények számolnak be leletekről és konstrukciókról. Van tehát koherensnek tűnő történetünk egy befolyásos tanáregyéniségről, akinek töredékes leírásban fennmaradt fő eszméit tanítványa állította össze és fejtette ki. Ám e történet legmeglepőbb vonása, amely beletorkollik Misch rövid Descartes-ról írott méltató soraiba, hogy noha Misch kiváló filozófus volt — mint erről bőségesen meggyőződhettünk -, mégsem méltatja Descartes munkáját filozöfiai teljesitmenykent. Erre is ráirányítja figyelmünket az a nemtörődömség, amellyel iménti idézetünk az ész és az akarat dominanciájáról beszél — mintha nem volna döntő jelentőségű különbség, hogy egy filozófus az észnek vagy az akaratnak ad domináns szerepet a rendszerében. Elég, ha csak arra gondolunk, milyen eltérő interpretációkat hoz magával, ha valaki több vagy kevesebb hangsúlyt helyez Descartes tézisére az egyik Mersenne-hez írott levelében arról, hogy még az örök igazságok is Isten akaratától függenek. Egy filozófiai elemzéstől mindenképp elvárjuk, hogy belemerüljön efféle részletek tárgyalásába. Misch azonban pont ugyanazon a tisztán történeti módon szól az Értekezésről, mint Cardano, Cellini, Suger apát és számos más történelmi individuum önéletírásáról, akikben egyáltalán nem volt, vagy csak viszonylag csekélyebb filozófiai érdeklődés lakozott. Sőt, Descartes kapcsán mégiscsak élesen vetődik fel ismét a korábban már érintett kérdés, hogy miért írnak filozófusok történeti munkákat, ha egyszer a diszciplínák Descartes-tól megalapozott filozófiai hierarchiája nem hagyott a történelemnek igazán komoly szerepet. Mint emlékszünk, történeti választ már adtunk erre a kérdésre, utalva arra, hogy Misch Dilthey tanítványa volt, és Dilthey nem csupán történeti szempontból tulajdonított egyedülállóan fontos szerepet az önéletírásnak, de filozófiai szempontból is. Misch amúgy is követni akarta Dilthey saját átfogó koncepcióját a bölcsészeti tevékenységről, és szükségesnek vélte tanúbizonyságot adni történészi képességeiről, mielőtt nekikezdett volna egy elméleti mű megírásának a történeti tudományok módszertani alapjairól. De már e kérdések korábbi érintésekor utaltunk e mostani fejezetre, mondván, hogy filozófusokról lévén szó, nem elégíthet ki bennünket teljes mértékben a történeti válasz. Kell legyen filozófiai válasz is a kérdésre. A most megindokolandó filozófiai válaszjavaslat az, hogy Misch éppen azért tekintette Descartes írását pusztán történetileg értékelendőnek, mert teljes határozottsággal elutasította Descartes elgondolását a tudományok ahistorikus metafizikai megalapozásáról, + 169 +