Seite 164 [164]
OCR
TÍPUS ÉS INDIVIDUUM VISZONYÁNAK SAJÁTOS MEGJELENÉSE A ,, KÖZÉPKORBAN" az ,igazán nagy" költő láttán. Annyi bizonyosnak látszik az új fejezethez készült vázlatok alapján, hogy Misch szakított ezzel az ifjúkori önmagával. Sőt nem csupán önmagával, ahogyan azt az új fejezet élére a szerkesztő által helyezett, korábban már idézett mondat ki is mondja. Mert számunkra elvesztette közvetlen meggyőző erejét a nagy művész romantikus kultikus tisztelete, mint azé a , látnoké és hírvivőé, aki az emberi létezés egyébként közölhetetlen végső dolgairól" hoz hírt. E kultikus tisztelet meggyőző ereje a hívő korszakokban töretlenül megvolt (a platonikus jellegű filozófushitet is ide értve).?° Alighanem ezzel Misch számára elveszett az érzékfeletti érzékelhetőségének naiv hite, ahogy fogalmazott, de a legkevésbé sem lehetetlen, hogy kilépett a hívő korszakokból is, nem csupán a zsidó-keresztény hitet értve ezen, hanem a platonikus jellegű filozófushitet is. Az mindenesetre bizonyos, hogy — ennek nyomán is — túl sok kérdőjel tehető az új koncepció tartópilléreinek szánt elemek köré ahhoz, hogy e vázlatok alapján reménykedni lehetett volna a plauzibilis végső kidolgozásban. Petrarca Nehéz volna nagyobb ellentétet találni Misch művének univerzumán belül, mint amely - természetesen inkább nolens, mint volens — a Dante-fejezet és a Petrarca-fejezetet előkészítő, a reneszánszt bevezető sorok között tárul fel. Itt látszik igazán, milyen léptékű változások mentek végbe Misch-ben az eredeti kézirat megírását követő ötven-hatvan évben. Nehéz megítélni, mennyi írandó ebből a saját élettörténetében fellépő törések számlájára, és mennyi az immanens, történeti kutatások által magukkal hozott szemléletbeli változásokéra. Mindenesetre, míg a Dante-fejezet első változata teljességgel alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a nyomtatott kötet része legyen, és mar nem sikeriilt a reneszansz—k6zépkor választóvonal új értelmezésének, valamint a megváltozott Dante-képnek megfelő új fejezetet kidolgoznia Misch-nek, addig az eredeti változatban kiadott záró kötet az eredeti, teljességgel Burckhardtra hagyatkozó reneszánszkép szellemében indul el. Nem túlzás azt állítani, hogy a Bevezető rajongón zengi a reneszánsz dicséretét, az pedig már végképp teljességgel abszurdnak tűnik, hogy 1969-ben megjelenik a szerző 1904-es leírhatatlan boldogságról tanúskodó szövege afelett érzett öröme folytán, hogy saját kora azonosul a reneszánsszal. Csak ezt a kis részletet mutatjuk most be: 29 Uo., 445. * 163 +
