Page 164 [164]
TÍPUS ÉS INDIVIDUUM VISZONYÁNAK SAJÁTOS MEGJELENÉSE A ,, KÖZÉPKORBAN"
az ,igazán nagy" költő láttán. Annyi bizonyosnak látszik az új fejezethez készült
vázlatok alapján, hogy Misch szakított ezzel az ifjúkori önmagával. Sőt nem
csupán önmagával, ahogyan azt az új fejezet élére a szerkesztő által helyezett,
korábban már idézett mondat ki is mondja.
Mert számunkra elvesztette közvetlen meggyőző erejét a nagy művész romantikus
kultikus tisztelete, mint azé a , látnoké és hírvivőé, aki az emberi létezés egyébként
közölhetetlen végső dolgairól" hoz hírt. E kultikus tisztelet meggyőző ereje a hívő
korszakokban töretlenül megvolt (a platonikus jellegű filozófushitet is ide értve).?°
Alighanem ezzel Misch számára elveszett az érzékfeletti érzékelhetőségének
naiv hite, ahogy fogalmazott, de a legkevésbé sem lehetetlen, hogy kilépett a hívő
korszakokból is, nem csupán a zsidó-keresztény hitet értve ezen, hanem a plato¬
nikus jellegű filozófushitet is. Az mindenesetre bizonyos, hogy — ennek nyomán
is — túl sok kérdőjel tehető az új koncepció tartópilléreinek szánt elemek köré
ahhoz, hogy e vázlatok alapján reménykedni lehetett volna a plauzibilis végső
kidolgozásban.
Petrarca
Nehéz volna nagyobb ellentétet találni Misch művének univerzumán belül, mint
amely - természetesen inkább nolens, mint volens — a Dante-fejezet és a Petrar¬
ca-fejezetet előkészítő, a reneszánszt bevezető sorok között tárul fel. Itt látszik
igazán, milyen léptékű változások mentek végbe Misch-ben az eredeti kézirat
megírását követő ötven-hatvan évben. Nehéz megítélni, mennyi írandó ebből
a saját élettörténetében fellépő törések számlájára, és mennyi az immanens, tör¬
téneti kutatások által magukkal hozott szemléletbeli változásokéra. Mindeneset¬
re, míg a Dante-fejezet első változata teljességgel alkalmatlannak bizonyult arra,
hogy a nyomtatott kötet része legyen, és mar nem sikeriilt a reneszansz—k6zépkor
választóvonal új értelmezésének, valamint a megváltozott Dante-képnek megfelő
új fejezetet kidolgoznia Misch-nek, addig az eredeti változatban kiadott záró kö¬
tet az eredeti, teljességgel Burckhardtra hagyatkozó reneszánszkép szellemében
indul el. Nem túlzás azt állítani, hogy a Bevezető rajongón zengi a reneszánsz
dicséretét, az pedig már végképp teljességgel abszurdnak tűnik, hogy 1969-ben
megjelenik a szerző 1904-es leírhatatlan boldogságról tanúskodó szövege afelett
érzett öröme folytán, hogy saját kora azonosul a reneszánsszal. Csak ezt a kis
részletet mutatjuk most be:
29 Uo., 445.
* 163 +