Oldal 133 [133]
A NARRATIVITAS FORMAI ES TARTALMAI A GDA-BAN
Ami teljes világossággal áthatol mindenen Héloise-nál, az a nagy szerelmes nő, amely¬
nek, nyugodtan mondhatjuk, tiszta lényegét testesíti meg, olyannyira, hogy nem is
csupán csak lényének alkotója, hanem egyáltalán semmi más nem alkotja lényét. Te¬
gyük hozzá azonban, hogy a francia stílusú nagy szerelmes nő, evvel a különös kielé¬
gíthetetlen kívánsággal a racionális, vagy szofisztikus igazolásra, amely megőrződik
Chrétien de Troyes-nál, Corneille-nél, sőt — egek ura! — még Rousseau-nál is.?"
Misch ugyan nem idézi ezt a passzust, de bizonyára a szeme előtt lebegett, amikor
a maga részéről végső kifejezését adja mély egyet nem értésének. Itt már nem is
csupán a vallási háttér különbsége merül fel a horizonton. Inkább úgy tűnik fel,
hogy Misch egyrészt meg van győződve arról, hogy Gilson a reflektálatlanul ben¬
ne munkáló vallási előfeltevések miatt képtelen elérni az objektivitást; másrészt
úgy fogja fel saját szerepét, hogy e gilsoni értelmezés helyébe ő maga nem másfajta
előfeltevések alapján jár el, hanem előfeltevésektől mentes értelmezést ad. Ebben
az értelemben váltja fel ezt a — talán nem is különösebben mély, de feminista be¬
állítottságú olvasók számára bizonyára elfogadhatatlan — paradoxont, amelynek
megtestesüléseként mutatja be Gilson Héloise-t mint a férfiban bálványt imádó,
ám ugyanakkor racionális igazolásra törő nagy francia szerelmes nőt egy talán
elmélyültebbel, amelyet végső elemzésben azért meghaladni ígér.
Nem tudunk egyetérteni azzal az erkölcsi-vallási ítélettel, amely alapul szolgál ennek
a jól megfontolt ábrázolásnak. Sőt még inkább arra ösztönöz bennünket ez az élesen
poentírozott ítélet, hogy erőfeszítéseket tegyünk a tényállás objektív, a vallásilag megha¬
tározott előzetes véleménytől független méltatásáért. Különleges motivációt jelent erre
az a paradox eredmény, amely szerint Abélard, a filozófikus koponya, akit a racionalisták
táborába szeretünk besorolni, végül tekintélyes , nagy keresztény" lesz, míg Héloise, a
mélyen érző nő, a női szerelmi költők , patrónusa", a morális idealizmus sztoikus változa¬
tának megtestesítője lesz. Olyan ez, mintha felcserélődtek volna a férfi és a ndi szerepek.?*!
230 Ce gui s impose avec évidence, chez Héloise, c’est la grande amoureuse, dont on peut dire quelle
incarne l’essence pure, au point d’étre cela et rien d’autre que cela. Ajoutons pourtant, si l’on veut,
la grande amoureuse de style français, avec cette étrange avidité de justification rationnelle, ou
sophistique, qu’elle conservera chez Chrétien de Troyes, chez Corneille et même, hélas ! chez
Rousseau.” Gilson: Héloïse et Abélard, 109.
„Wir vermögen dem sittlich-religiösen Urteil, das dieser wohlabgewogenen Darlegung zugrunde
liegt, nicht zuzustimmen. Wir finden uns vielmehr dieses scharf pointierte Urteil dazu gedrängt,
uns um eine objektive, von der religiös bestimmten Vormeinung unabhängige Würdigung der
Sachlage zu bemühen. Einen besonderen Anreiz dazu gibt das paradoxe Resultat, wonach Abe¬
lard, der philosophische Kopf, den man unter die Rationalisten einzureihen liebt, das Ansehen
eines »großen Christen« gewinnt, während Heloise, die gemütstiefe Frau, die »Patronin« der
weiblichen Liebesdichter, den moralischen Idealismus stoischer Prägung verkörpert. Es ist als
ob die Rollen von Mann und Frau vertauscht wären.” Misch: Geschichte der Autobiographie,
Dritter Band: Das Mittelalter, 539.
e 132 "