Seite 91 [91]
OCR
írás felhasználásával folytatnak". (A vergiliusi jós a cumai Sibylla volt, aki a Irójából menekülő Aeneasnak megjósolta a római nagyságot, azt, hogy eljut a Tiberishez, és jövőt az alvilágban tudhatja meg, ahova el is kísérte, a testetlen árnyak és a majdani római hősök - és maga Augustus - társaságába.) Ugyanakkor Halmaghi csak sejtette, hogy valami babonás dolog lehet abban, hogy temetéskor a sír fölött egy tyúkot adnak át egymásnak, márpedig ennek a tyúknak fontos feladata volt, neki kellett a távozó lélek előtt az utat megtisztítania, hogy könnyebben távozhasson. A halott ugyanis még veszélyes lénynek számított: ha lelke nem nyugodhatott, visszatért és nem hagyta békén az élőket. A halotti tor és annak negyven nap, majd fél év múlva való megismétlése, a pomana, amikor a szegényeket is megvendégelték, éppen a rövid időre visszalátogató lélek megnyugtatására szolgált, arra, hogy végleg távozzék. Végül is mindenki jól járt, akinek jutott valami falat, viszont elég költséges volt, ezért az 1850-es években a neoabszolutista adminisztráció — az alattvalók adózóképességét féltve — a pomana szokäsänak betiltását fontolgatta. Érdekes, hogy Halmaghi nem utalt a római eredetűnek vélt vagy valós római hagyományokra, holott a görög katolikus papság a római eredet kul tuszában nőtt fel, azt ápolta, és politikai érvként is használta, ha kellett. Nem hangsúlyozta a román nyelvben fellelhető latin eredetű szavak jelenlétét sem, mégis etimologizált, de rosszul. A hastífuszt úgynevezett Kanálból szerzett betegség"-nek (Morbus de in Truella) nevezte, azon az alapon, hogy hastífusz románul lingoare, a linguricá pedig kanalat jelent, s a kanál latinul truella. Viszont Halmaghi emberközelben élt a híveivel, legalábbis erre vall, ahogy a szerelmi bájitalok használata kapcsán olyan emberi drámákról számolt be, melyeket a rossz házasság vagy a házasságon kívüli szerelem okozott. Az viszont némi hiszékenységre utal, miszerint a királyi rendelet mérsékelte a boszorkányságba vetett hitet - talán egy-egy híve nyugtatta őt ezzel, de ki tudja, mit gondoltak. Ugyanakkor keserűen tette szóvá, milyen sokan vannak még olyan papok, akik népükkel egybeforrtak a babonázásban, , és őket a néptől nem különbözteti meg semmi, ha csak nem az olvasás, az éneklés és a szentségek kiszolgáltatásának ismerete". Viszont, ha ezek leírták volna, amit tudtak, mennyivel többet tudnánk a néphiedelmekről... Köpeczitől tudjuk, hogy pappal találkozni rossz előjel lehetett. Olyannyira, hogy Binder ismert egy egyébként , értelmes embert", aki útját a román pappal való találkozás miatt megszakította és hazaszaladt. (Jacob Bayer pedig arról tudott, hogy cigánnyal, koldussal kora reggel találkozni jó jel, nemesemberrel viszont rossz.) És vajon mit mondtak volna a babonások arról, hogy volt, aki a papot egyenesen pokolbeli szörnynek, „talpä iadului”-nak tartotta, olyan lénynek, aki rossz szellemek anyja, gonosz varázsló." Ez a pap nyilván olyan lehetett, aki nem osztozott a néphiedelmekben és nem vállalta a kuruzsló szerepét. Beszélhetett akár a természetről, az isteni szeretetről vagy Isten büntetéséről, a szenvedés tisztító erejéről, az ördög mesterkedéseiről? - a boszorkányokat nem kerülhette meg. A hívek pedig, akik hittek a boszorkányt távol tartó imáik 361 Pavelescu: Cercetári, 1945, 23. #2 Jeanne Favret-Saada: Les mots, la mort, les sorts. Paris: Gallimard, 1977, 22. 90
