Seite 220 [220]
OCR
A történelmi és a lokális múlt emlékezete e 219 gaik nagy részét? Igyekeztek-e a népnek ártani? Hogyan? Kik harcoltak a szegény népért az urak ellen? Hogyan sanyargatta az idegen fennhatóság a magyar parasztságot?"7 Az országos gyűjtés várt eredménye, az 1848-as hagyományok elevensége azonban nem igazolódott. Erre legfeljebb a háromkötetesre tervezett, a szabadságharcnak emléket állító kiadvány, valamint a Néprajzi Múzeum kiállításának meghiúsulása utalt" (néhány, az ideológiai szándékok szerint válogatott szöveget 1952-ben kiadtak), továbbá Dégh Linda 1947-ben, még a , népi demokratikus forradalom" győzelme előtt, az Ethnographia folyóirat szűk szakmai közönségének készített beszámolója, amely a terepmunka tapasztalatait foglalta össze. A gyűjtők szerint az adatközlők többsége , semmire sem emlékszik”, és arra hivatkoznak, hogy , különben sem szeretnek beszélgetni, nem hallgatták a haszontalanságot soha, mindig dolgos emberek voltak." A kommunikatív emlékezet sem őrizte a szabadságharc hagyományát (, a régi történeti események nem képezik vita tárgyát a paraszti társaságokban, nem szórakoztató eszközök egy-egy összejövetelen, hanem véletlenül, ötletszerűen kerülhetnek elő"), illetve a tradíció ápolása , nagyon kis kört érintett, vagy iskolai, hivatalos jellegűek voltak, ezért irántuk eléggé közömbös volt a nép, ahogy az egyik adatközlő mondotta: vaz ünnepélyeket nem mi csináltuk, minek kérdi, hisz úgy is tudja, hogy van. Sándor István, a pályáját a két világháború között irodalomtörténészként kezdő és a népi mozgalommal kapcsolatba kerülő folklorista Világos és Arad 67 DeghL. 1947a, Dégh L. 1947b, Dégh L. 1952. 13, Mink A. 1998. 30-36. 618 Mink A. 1998. 30-36. 613 Az ismerethiány az adatközlő vagy a kérdező személyiségétől, illetve a beszédhelyzettől függően, különböző hárító gesztusokban nyilvánult meg. Voltak, akik az írásba foglalt tudást fogadták el a múlt valóságaként, és kíváncsiság támadt bennük annak megismerésére, de voltak olyanok is, akik az írásos kultúrát, az olvasást idegennek, ezért feleslegesnek tartották, és indulatosan elutasították. , Petőfi egy jó érzésű magyar ember volt, verseket, regényeket írt. Kutatott mindenféle régi dolgok után. Petőfiről sok vers szól, meg sok könyv, azt kell elolvasni. Ezeket csak azok tudják, akik újságot olvasnak. Asszony nem tudja." (Rakacaszend) , Régen volt az már nagyon, nekünk nagyon messze van az már. Az első világháborúra sem emlékszem már, pedig azt is átéltem. Sok az ember baja, örül, ha ilyesmit kiverhet belőle. Mondja meg, ha más kérdezi, legalább akkor tudjam." (Sárbogárd) , Már megint ilyet kérdez. Menjen a paphoz vagy a jegyzőhöz. Hallja én megmondom úgy ahogy van, bolondok mind az urak. Maga is az. Én még enni sem adnék magának sem. Mi nagyon megdolgozunk azért a kenyérért, maguk meg csak elpocsékolják. Öltözködnek, élnek nyugodtan, és ilyen hülyeségekről beszélnek. Nem hiányzik nekem most sem a betű. Ugy sem igaz az, ami a könyvben van. Nem lennék sokkal okosabb, ha írni és olvasni tudnék. A tudomány másutt van." (Sárbogárd.) Néprajzi Múzeum, EA 2053, 5716. £0 Dégh LL. 1947b. 231, 233-234, Dégh L. 1952.
