Seite 206 [206]
OCR
A mindennapok emlékezete a paraszti társadalomban "e 205 a farsangi felvonulások színes forgatagát idézte. (, Volt köztük mindenféle. Kéményseprő kotróval, cigány, aki fúrót árult, edényfoldozó, bádogos.") Dramatikus játékok, amelyekben a résztvevők egy pillanatra magukat vitték színpadra," máskor is előfordultak," s a közös daloláshoz és a mesemondáshoz hasonlóan, az orális hagyományok megőrzését és továbbadását biztosították. Miközben ezek az alkalmak és a benne résztvevők, feszélyezetlen viselkedésükkel a szülők, a falusi közösség, valamint az egyház gyámkodása és ellenőrzése alól felszabaduló, autonóm ifjúsági kultúrát teremtettek." E kultúra része a lázadás, a saját szerepekből kilépés is ezt valósította meg. A fonóbeli maskarázás ugyanis alkalmat adott az egyházi esküvő parodizálására, a szülők által felügyelt udvarlási szokások és általában a normatív falusi erkölcsrend megszegésére, valamint a hatalommal szembeni engedetlenségre." S nem csak szimbolikus formában. A rítus része ugyanis a maskara „vigyazasa” (ami egy kísérő feladata) és a fiatalok szórakozását (kultúráját) üldöző" csendőrök kigúnyolása. Ez talányosan jelenik meg a narratívában, mivel az adatközlő férje egy anekdotikus történetet ad elő a maskarát fel nem ismerő, azt hús-vér kecskének vélő csendőrökről. Nem tudjuk, volt-e (lehetett-e) ennek bármilyen valóságalapja vagy egy olyan folklórmotívumról van szó, amely az , elnyomók" és az , elnyomottak" kölcsönös idegenségét, az előbbiek beavatatlanságát fejezi ki, az elbeszélő mindenesetre saját valóságos történeteként, életszerűen (az egykori szerepével több évtized távlatából is azonosulva), legalább a verbális felülkerekedés jóleső érzésével adja elő."? Azaz 571 Schindler, N. 2000. 183. 572 A továbbiakban látunk erre példákat. 573 Medick, H. 1980. 28-29. "4 A fonó a nyilvánosság önálló fórumaként, a helyi társadalomról, a társadalmat teremtő szokásokról és eseményekről is állandó kritikát alkotott. A Borsod megyei Szendrőn, ahol 1940-ben bomlott fel a fonó, az egyik adatközlő szerint , azon fonnak egész télen, ki hogy megyen, hogy Kovácsné így beszél, meg mutassa, hogy hogy megyer, azon vót a nevetés, csúnyábban mutassa, mint ahogy megyen. Aki feszít, azt úgy mutatja, olyan igen igényesen. Aki olyan urasan beszél, nem olyan ó-san, hanem á-san. Azért mer ő úgy tud beszélni, asziszi, hogy különb, mint mink. Azt is kicsúfolták, ha levágta a haját, lenyíratta, mer nem tisztességes." (Ruitz Izabella gyűjtése 1949-ben.) Néprajzi Múzeum, EA 26939. A képzelet realitása, a maskara , valóságának" látszatát keltő narratív játék más elbeszélésekben is megjelenik: „...Mink ötöztettük fel az egyik fiút a gubába. Épen az istállóba. Innen akartuk vinni a fonóházba. Az édesapja akkor kigyütt az istállóba. Véletlenül. — Né, micsinátok itt? Akkor a kecske megfordul, feléje ugrál. Megáll az öreg, gondókozik. — Mi ez? — Kecske. - Hunnan a fenébű hoztátok ide? — Eladó. Megveszi-e? — Ha ócsó, megveszem. Hát addig alkudtunk, mig az öreg el nem ment a pénzér. De mikor ki akarta fizetni, akkor lerántottuk a gubát. Hát akkor látta, hogy a fia. A fiát akarta megvenni kecske helyett. Nagy méregbe gyütt, mer kinevették." Lovas József (sz. 1891. Vajdácska). A Miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 3904-3906, Lajos Á.1974. 514. 575
